Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)

1982 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: Életutunk - keresztút

nélkül a végső illetékességi fórumnak elismert Isten előtt a panaszdalokban: „Miért veted el a lelkemet, Uram, miért rejted el arcodat előlem? Ifjúkorom óta gyenge vagyok s fenyeget a halál. Viseltem borzalmaidat és betegeskedtem” (Zsolt 88,15—16).

A panaszkodó szavakat a hit élteti: Isten előtt ki lehet önteni a szívet, Isten meghallgatja a fohászkodást. A bennük alakot öltő bizalom annak a formája, amelyben az ember találkozhatik a szenvedéssel, és remélheti a megmenekülést. Az Istennel megosztott szenvedésben a nyomasztó teher veszít súlyából. A kínjaiban magára maradt ember nincs többé egyedül. Van, aki figyel rá, van, aki hallgatja őt, és van, aki ezáltal részt vesz nyomorúságában. így hitelessé válik: a megosztott szenvedés fél szenvedés. A panasz azután kéréssé sűrűsödik. A „hallgass meg engem" szavakra a hallgatás meghallgatássá változik, ami azt jelenti: a megszólított nem érzéketlen mozdulatlan mozgató. Cselekszik, beavatkozik, megnyílik. Akit az imádkozó Isten nevével meqszólít, az tehet valamit, adhat valamit; hatalmasabb, mint a szenvedés, és mivel segíteni akar, jóságos és irgalmas.

A szenvedő ember imádságában más hangot is hallunk. Olyat — bár ritkábban és visszafojtva —, hogy a szenvedő igaz, aki a fohászkodásban nem akar Isten fölött rendelkezni, hanem rá bízza magát, elfogadja a szenvedést, kitart benne; nem a szenvedésbő/, hanem a szenvedésben válik szabaddá. Ez a segítség, a fájdalmak alábbhagyása nélkül, csak azért lehetséges, mert Isten behatol a szenvedésbe. Benne kinyilatkoztatja jelenlétét, és olyan nyelven beszél, amelyet csak a szenvedő érthet meg. A szó kudarcot vall, a száj elnémul, de Isten reményt ébreszt: „Lelkem, miért vagy szomorú és miért há- borogsz? Remélj az Úrban és majd újra dicsőítem, mint arcom felderítőjét és Istenemet!” (Zsolt 42,6). A „miértek” feloldatlan értelmetlenségében az ember „elásott kincs”-re, „értékes igazgyöngy’-re bukkan: Isten nem várt közelségére. Mintha Isten elrejtőzése volna a feltétele az ő megjelenésének, és az ember egyedülléte az Istennel való közösségnek. Több zsoltár is hangot ad ennek a tapasztalatnak. így pl. az 57.: „Könyörülj rajtam, Istenem, lelkem hozzád menekül. Szárnyad oltalmában keresek védelmet” (2. v.). Vagy még inkább a 73.: „Testem és szívem elenyészik, de sziklám és osztályrészem örökre az Isten. Lám, elvesznek, akik elszakadnak tőled, megsemmisíted mind, akik hűtlenül elhagynak. Nekem jó az Istenhez tartozni: az Úrban találok menedéket, hogy hirdessem minden tettedet” (26-28. v.).

Ezek a gondolatok egyúttal azt is jelentik: a szenvedés és annak megmaradása nem szégyeníti meg a panaszt, nem teszi groteszkbe hajló komikummá az imádságot, és nem cáfolja meg Isten mindenhatóságát vagy jóságát. Az Ószövetségnek szilárd meggyőződése: a szenvedés nem szükségképpen az ateizmus osztályrésze, hanem az Istenre hagyatkozó bizalom sziklavára. Mert Isten a szenvedés által az emberhez szól, az ember utána nyúl. Erőt és állóképességet ad a szenvedésben. Próbára teszi a hűséget, mint Jóbét: A felesége meg így beszélt hozzá: „Még mindig kitartasz feddhetetlenségedben? Atkozd az Istent és halj meg!" Ö azonban így válaszolt neki: „Mint valami féleszű asszony, úgy beszélsz. Ha a jót elfogadjuk Isten kezéből, miért ne fogadnánk el a rosszat is? (Jób 2,9-10). Megtisztít és megújít: „Igaz, megpróbáltál bennünket, Istenünk, ahogy az ezüstöt szokták, tűzben megvizsgáltál" (Zsolt 66,10). Eszmélkedésre ösztönöz, és megtérésre indít: „Mielőtt csapás ért, tévelyegtem, de most már követem irányításodat" (Zsolt 119,67).

Amikor a korai keresztény igehirdetés Jézus szenvedéséről szól, akkor az ószövetségi szenvedő igaz imádságainak szókészletével beszél róla. Ezért is időztünk hosszasabban az Ószövetségnél. Jézus életútjának vége, a kereszt — miközben minden emberi kereszt fölé magasodik mint a megváltás jele — minden emberi kín és gyötrelem foglalata. Pál az evangéliumot „a keresztről szóló tanítás"-nak (1Kor 1,18) mondja, saját igehirdetését pedig így jellemzi: „mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük" (1Kor 1,23). Az evangéliumok szerint is a középpont a kereszt. Ezt mi sem mutatja jobban, mint Jézus életének földi kerete: istállóban született és kereszten halt meg. Ami a születés és a halál között történt, az nagyrészt szenvedéstörténet. Nem vélelenül nevezték a három első evangéliumot rövid bevezetéssel ellátott passiotörténetnek.

Jézus ugyanúgy ember, mint mi, de amikor arra tartott igényt, hogy nagyobb Mózesnél és a prófétáknál, akkor saját küldetésében a szenvedők, az üldözöttek, a meggyalázott és halálra adott próféták sorsát látta. Amikor meg Emberfiának nevezte magát, akkor ezzel a névvel — szenvedése megjövendölésében — mindig a szenvedő szolga vonásait idézte. „Az Emberfia ki lesz szolgáltatva az embereknek, és megölik őt" (Mt 17,22). „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon és odaadja életét váltságul sokakért” (Mt 20,26).

Az írások szerint szenvednie kellett. De nem mint Atlasznak, aki szenvtelenül viselte az ég terhét. Nem mint Sziszifusznak, aki értelmetlenül fáradozott. Nem mint Antigonénak, aki kihívta maga ellen a végzetet. Jézus szenvedéstörténete nem sorstragédia. Jeruzsá134