Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: Életutunk - keresztút
mellett tanúskodjunk. A kettősség hordozása azonban nem megy zökkenő nélkül. Küldetésünket, kegyelmi javainkat „cserépedényben hordozzuk", s átéljük annak törékenységét. A kettősséggel együtt jár a külső és belső feszültségek sorozata, s mivel a természetfölötti adomány közvetlenül nem érzékelhető, csak a hitben győződünk meg jelenlétéről. A végső győzelem és kibontakozás ígérete csak abban válik élménnyé, aki ebből a hitből él. Szenvedés mindig lesz életünkben, mindent meg kell tennünk, hogy enyhítsük azt, mind magunk, mind mások számára, de a földi életben végleges megoldás nincs. A Krisztussal való szolidaritás éppen ahhoz segít hozzá, hogy a megoldatlan problémák előtt ne essünk kétségbe, ne torpanjunk meg tehetetlen megadással, hanem álljunk helyt a biztos remény tudatával. Az apostol a feltámadt Krisztus jelenlétéből olvassa ki az életszituációknak ezt az értékelését: „Mindenfelől szorongatnak minket, de össze nem zúznak, bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk, üldözést szenvedünk, de elhagyatottak nem vagyunk. Földre terítenek bennünket, de el nem pusztulunk ... Életünkben állandóan ki vagyunk téve a halálnak Jézusért, hogy majd Jézus élete is nyilvánvaló legyen testünkön" (2Kor 4,8-11). Az apostol szavait mai nyelven úgy lehetne kifejezni, hogy az életnek megvan a csodálatos dialektikája. A kételkedés után tudjuk értékelni a megtalált igazságot, a zaklatottság után a békét, a betegség után az egészséget. Az örök élet nem más, mint válasz, megoldás, jutalom, kiengesztelődés és harmónia. A vigasztalás csak annak igazi érték, aki megízlelte a szomorúságot, a szeretet azt boldogítja, aki átélte az elhagyatottságot és a megvetést, az egészség annak jelent sokat, aki átment a betegségen, a béke azt boldogítja, aki belekóstolt a zaklatottságba, a megbocsátásnak csak az örül, aki belátta a gyűlölet értelmetlenségét és a feltámadás is csak annak jelent győzelmet, akire ránehezedett a földi élet halálra szántsága. Ezt a dialektikát az apostol így foglalja össze: „Előbb szenvednünk kell Krisztussal együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk" (Rám 8,17). A „kell" szónak az értelmét levezethetjük ebből a dialektikából is, és a Krisztussal való szolidaritásból egyaránt. Ha az ő földi útja ez volt, a mienk sem lehet más. Csak az ő követése vezet el az emberi teljességre. Természetesen az apostol is tudja, hogy a legtöbb embernek mi az érzése ezzel kapcsolatban. Amikor a szenvedésnek ilyen magyarázatáról van szó, a szenvedő embernek az jut eszébe, hogy talán túl nagy árat fizetünk az örök életért, a tökéletesedésért, az erkölcsi tisztulásért. Isten túl nehéz iskolába járat, hogy megkaphassuk a végső bizonyítványt. Erre az ellenvetésre, a kereszténység mindig csak azzal felelt, hogy „ennek az életnek a szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk" (Róm 8,18). - Mi itt csak saját bajainkat ismerjük, az örök életről nincs tapasztalatunk, azért összehasonlítást sem tehetünk. Arra azonban gondolhatunk, hogy ha Isten maga adott megoldást a kérdésre, akkor az bizonyára méltó őhozzá és méltó az emberhez is, akit meghívott saját életközösségébe. Az idézett mondat különben nemcsak Pál apostol véleménye, hanem az egész apostoli egyház hite. Péter levele is hasonló értelemben bátorít: „Ne lepődjetek meg az égő fájdalmakon, amelyek megpróbáltatásul érnek benneteket... Ehelyett inkább örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus szenvedéseiben, hogy dicsősége megnyilvánulása napján majd ujjongva örülhessetek” (iPt 4,12). Csak ennek a megoldásnak a magaslatáról visszatekintve lehet keresni, hogy a szenvedés mennyire velejárója az anyag, a biológia és a szabad akarat törvényeinek, illetve fogyatkozásainak, és hogy mennyire ez a sokszor kegyetlennek látszó „természet" adja meg az alapot az ember és az emberiség végleges, természetfölötti kibontakozásához. A titokban a legnagyobb világosság mindig az marad, hogy Krisztus keresztje értelmet adott az értelmetlennek látszó életnek. Sulyok Elemér ÉLETÚTUNK — KERESZTÚT A szenvedés legalább akkora titok, mint az élet. Hogy honnan jön és hová megy: aligha magyarázza az okfejtő értelem. És mégis, amióta az ember ember — közösségi és egyéni történetében — lankadatlan igyekezettel kutatja értelmét. Mivégre az a töméntelen testi, szellemi, lelki szenvedés, amely a történelemben napjainkig felhalmozódott? S ki volna olyan derűlátó, hogy megkockáztatná azt a jóslatot, miszerint a jövőben minden 132