Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Tomka Ferenc: Felkészültünk-e arra, hogy 1000 alá süllyed papságunk létszáma?
Ugyancsak a francia püspöki kar - az egyházi kisközösségekben rejlő erőt látva — Albi érsekét bízta meg, hogy tartson állandó kapcsolatot a kar nevében a kisközösségekkel.7 Természetesen az említett országokban is súlyos kérdések nyitottak még a paphiánnyal kapcsolatban. Több elméleti és gyakorlati kérdés még tisztázásra vár. De ez nem von le semmit a megtett út jelentőségéből, és a magyar egyház számára való mondanivalójából. Hogy a brazil példára utaljunk, az a 100 ezer kisközösség, amely 25 év alatt létrejött és részt vesz a lelkipásztorkodásban - már mégis „valami"... És „mellékesen” bennük és általuk a világiak ráébredtek felelősségükre. És „mellékesen" a felnövekvő keresztény ifjúság olyan egyházba szocializálódik, nő bele, amelyben minden keresztény a közös küldetés hordozója. A világiak lelkipásztori alkalmazásának problémája hazánkban A világegyház tehát a világiak és a keresztény kisközösségek lelkipásztori munkába állításával oldja meg a szorongató paphiányt — s egyúttal az isteni gondviselés vezetését is meglátja a helyzet ilyen alakulásában. Vajon ez a példa követhető-e hazánkban is? Vagy milyen egyéb útja van a megoldásnak? - A kérdésre - áttekinthetőség kedvéért - három tézisben kísérelünk meg választ adni: I. A lelkipásztori igényeket a jövőben a magyar papság önmagában képtelen kielégíteni. Ez a tétel sokak számára nem szorul igazolásra. Mégis, meg kell világítanunk néhány gondolattal, mert úgy tűnik, hogy ha a klérus elméletben tud is a világiak bevonásának lehetőségéről, a gyakorlatban a legtöbb helyen még mindig saját erejéből próbálja megoldani a helyzetet. A szemlélet teológiai hibáját már említettük. A zsinat hangsúlyozza, hogy az egyház küldetése nem a papság privilégiuma. Ismételten figyelmeztet, hogy „a püspökök, a plébánosok, az egyházmegyés- és szerzetespapok ne tévesszék szemük elől, hogy az apostolkodás joga, kötelessége és közös tulajdona minden hivőnek". (Természetesen egységben a hierarchiával.) (Vö. Világiak 24. és Ev. Nuntiandi 77,58.) A zsinat szavaiból az is nyilvánvaló, hogy az „apostoli küldetés" nem csupán egy általános küldetést jelent, hanem konkrét bekapcsolódást az egyház lelkipásztori szolgálatába. „Az egyház elismeri föl nem szentelt alkalmas személyek egyházi szolgálatát meghatározott feladatokban — írja az Evangelii Nuntiandi, majd így folytatja: — Érdemes ilyen szempontból pillantást vetni az őskereszténység korára, mert tanúságot vonhatunk le az akkori tapasztalatokból. A szolgálatok különfélesége tette lehetővé, hogy az egyház erősödött és terjedt... Ilyen alapon újra be kell vezetni olyan különféle (világi) szolgálatokat, amelyre az egyháznak ma szüksége van... Hogy csak néhányat említsünk (ilyen szolgálatok lehetnek): katekéták, előimád- kozók és énekvezetők, igehirdetők, karitász-szervezők, kisközösségek irányítói, az apostoli munka vezetői és más szervezők" (EN 73.). Az „elmélet”, az egyházi előírások tehát a világiak lelkipásztori alkalmazását sürgetik. De a gyakorlat még inkább: köztudott, hogy már ma is néhány száz plébánia maradt Magyarországon pap nélkül, és több mint ezer olyan közigazgatásilag önálló község van, amelyeknek nincs saját lelkipásztora. De az önálló pap nélkül maradó plébániák száma 10 év múlva 1000 fölé, a pap nélkül maradó községek száma jóval 2000 fölé fog emelkedni (vö. 11.). Ilyen háttérben fenti tézisünket három — előző írásunkban részben már érintett — al- tézissel világíthatjuk meg, illetve támaszthatjuk alá: 1. A lelkipásztorkodás nem oldható meg többé a papi erőtartalékok átcsoportosításával. 2. A lelkipásztorkodás nem oldható meg a papi erők túlterhelésével. 3. A lelkipásztorkodás nem oldható meg oly módon, hogy a közösségek vezető nélkül maradnak. — 1. A lelkipásztorkodás nem oldható meg a papi erőtartalékok átcsoportositásával. Az utóbbi évtizedben a papság csökkenő száma azért nem volt nagyon szembetűnő, mert a főpásztorok — a szükséghelyzet nyomására — elsősorban a több papos nagy plébániákról vették el a „munkaerőket". így hosszabb időn át megoldható volt, hogy az önálló községek nem maradtak pap nélkül. Ezzel kapcsolatban azonban egy kitérő megjegyzést kell tennünk. Ez a gyakorlat azzal a súlyos következménnyel járt, hogy ma vannak olyan nagyvárosi plébániák, ahol 30-60 000 hivő lelkipásztori ellátására egyetlen 60 év alatti káplán jut, aki 60 év feletti plébánosa (és esetleg 1—2 nyugdíjas „kisegítő" vagy 60 év feletti „öreg káplán") mellett egyedül végzi a 30—60 000 hivő gyermekeinek hitoktatását, a családlátogatást, esetleg jegyesoktatást, keresztelési oktatást és olykor részben a temetést és irodai szolgálatot. Hogy ez a helyzet a hívek teljes elhanyagolásához vezet, azt akkor sejtük meg, ha végiggondoljuk, hogy hány emberhez volna küldetése a lelkipásztorkodásnak... 122
