Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - A prédikáció-felmérés főbb tanulságai
fogásával állunk-e szemben, vagy a „szent”-ről, az életszentség jelentőségéről van hiányos elképzelésük ezeknek a diákoknak? — Néhány plébániai ifjúsági csoportban végzett (ismét nem reprezentatív) kontroli-megkérdezés eredménye szerint a kisközösségek középiskolás diákjai az életszentséget jelölték meg az igehirdető legfontosabb tulajdonságaként — hasonlóan az egyik katolikus középiskola diákjaihoz. Világi prédikáció felé Az egyház a 2. Vatikáni zsinaton egyértelműen szólt arról, hogy „a világiak közreműködhetnek Isten igéjének hirdetésében . . . sőt bizonyos körülmények között ez okvetlenül szükséges is” (Világiak 10,16), mert vannak helyzetek, amelyekben egyedülálló súlya van egy világi tanúságtevő igehirdetésének. Az Evangeiii Nuntiandi-ban a pápa a harmadik püspöki szinódus gondolatait összefoglalva leszögezi: „Az egyház elismeri föl nem szentelt alkalmas személyek egyházi szolgálatát meghatározott feladatokra..." Ilyen feladatok: a hitoktatás, a kisközösségek vezetése, az igehirdetés stb. „A helyi egyház püspökeinek - folytatja az Evangeiii Nuntiandi — gondosan ügyelniük kell a (világi) igehirdetők megfelelő kiképzésére" (73. p.). — Míg a világi prédikációhoz általában püspöki engedély szükséges, gyermekmiséken mindössze a plébános vagy templomigazgató engedélyével is mindig beszélhet világi (és nő is), — „különösen olyankor, ha a pap csak nehezen tud alkalmazkodni a gyermekek értelmi képességeihez".3 Az egyház ilyen állásfoglalása után természetesnek vehetjük, hogy sokan — a válaszolók több mint kétharmada — helyeselné a világi prédikáció széles körű bevezetését hazánkban is. Érthető az is, hogy e lehetőséget elutasítók nagyobbrészt a 60 év felettiek, illetve a falusiak közül kerülnek ki. Viszont lényeges lelvilágositási hiányosságra utal, hogy 20 évvel a zsinat után, amikor a világegyházban sokfelé már hétköznapi jelenség, hogy világiak prédikálnak, felmérésünkben a válaszolóknak mégiscsak közel egyharmada elutasítja ezt. Különösen szembeötlik, hogy a vizsgált diákok 31%-a is ezt a negatív véleményt képviseli. Az ilyen és hasonló vélemények hátterében általában a megszokás áll, s éppen ezért helyes lelvilágositással, illetve megfelelő gyakorlattal alakíthatóak. Ez a véleményalakítás hazánkban sürgető feladat napjainkban. Hiszen papságunk száma 2000-re előreláthatóan 1000 alá fog esni. S mintegy 2500 magyar községben vagy lesz addigra világi igehirdetés, vagy egyáltalán nem lesz, aki hirdesse Krisztus igéjét. A világi igehirdetés elutasításának hátterében több fajta félreértés rejlik. Ezek közül legjelentősebbek: a megszokás; az általános papság gondolatkörének, illetve a világiak krisztusi küldetésének nem ismerete; továbbá a prédikáció lényegének félreértése. Az utóbbival kapcsolatban, ha a prédikáción valaki elsősorban tudományos teológiai elemzést, illetve szónoki beszédet ért, akkor érthetőbb, ha számára a magasszintű teológiai képzés a feltétele annak, hogy valaki prédikálhasson (noha ma már ebben részesülhetnek világi férfiak és nők hazánkban is). De ha az igehirdetés lényege az evangéliumi életről való tanúságtétel és az arra való meghívás, akkor mindenki részt vehet benne, aki ismeri Krisztus tanítását, aki evangéliumi életet él, s akit az egyház hivatalos elöljárója erre alkalmasnak tart. — Nem felejthetjük el, hogy az egyháztörténelem sok nagyhatású igehirdetője - például Assziszi Szent Ferenc - sem volt pap. És az egyház „egyháztanítónak" nyilvánított nőket is, mint Nagy Szent Terézt vagy Szienai Szent Katalint. * * * Minden felmérés tükröt tart elénk. Ha őszintén belenézünk, tanulhatunk belőle. És szempontokat kapunk a továbblépéshez. Jegyzetek: 1. Idézve: Puskely M.: Akik hittek a szeretetben, Róma, 1976. 90. — 2. Vö. Ca- techesi Tradendae 18, 20, 47 stb. — 3. Vö. Gyermekmisék direktóriuma 24. — in: Bűnbocsánat és Oltáriszentség (MKPK kiadása) Budapest, 1976. 385. o. T.F. 120
