Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 2. szám - KÖRKÉP - Bán Endre: A pap közvetítő szerepe
hogy az adott esetben ez teljesen célszerűtlen. Ha egyszer a kérdés az élet, a gyakorlat oldaláról merül fel, akkor nem kielégítő a pusztán elméleti válasz. Ha egyszer a világ megváltozott körülöttünk, akkor nem elég bebizonyítani a pap szerepét és fontosságát, hanem ki kell jelölni a pap helyét az új világban. Annál inkább ezt az utat kell járnunk, mert azóta az elméleti viták elhallgattak. Nem azért, mintha most már minden tisztázódott volna, hanem azért, mert „már egyáltalán nem érdekesek”. Az élet túlhaladta az elméleti vitákat. Azok, akik elégedetlenek voltak a régi helyzettel, viták helyett új utakat kerestek. A Concilium folyóirat 1980. márciusi száma megpróbált szembenézni az új helyzettel, s meghökkentő tapasztalatokat regisztrált az egész egyházból. A probléma ma igy jelentkezik: mennyiben van ráutalva a hivő közösség a papra? - Ezt a probléma-felvetést az élet hozta magával. A növekvő paphiány miatt az egyház többfelé bevezette a diakonátust, s hívőket egyéb feladatokkal (áldoztatás, hitoktatás stb.) bízott meg. Máris felmerül a kérdés: fennállhat-e tehát az egyház papok nélkül is? Vagy azok a közösségek, amelyeknek nem jut pap, csak „félig” élik kereszténységüket? 1976-os adatok szerint a világegyházban a kereken 158 000 lelkipásztorral rendelkező plébánia, ill. lelkészség mellett 125 000 lelkipásztor nélküli plébánia, ill. lelkészség volt; vagyis a plébániáknak majdnem a fele betöltetlen volt.1 Ez a helyzet természetesen országonként és tájanként változott, tehát voltak az átlagnál rosszabb területek is. 1976-ban egy papra átlagban kb. 2000 hivő jutott. A papság átlag-életkora akkor 50 év körül volt. Azóta a helyzet valószínűleg rosszabbodott. Ez a helyzet egészen új gyakoralti problémákat vet fel. S itt nemcsak a számtani — statisztikai - nehézségek adódnak, hanem a számok eltolódása magával hozza a hivő és pap kapcsolatának átalakulását is. Egészen mást jelent papnak lenni egy kis homogén közösségben, mint például egy tízezres plébánián. Valóban közvetítőnek érzik-e egy mammut-plébánia hívei papjukat, s képes-e a pap is annak érezni magát? A papok számának apadásával párhuzamosan növekedett a lelkes, aktív hívek létszáma, akik többet igényelnek, mint a hetenkénti misehallgatást. Bibliakörök, karitatív és karizmatikus közösségek alakulnak világszerte. Ezek egy része kifejezetten az útkeresés célzatával, s tudatosan szakítanak a régi formákkal. Egy olasz bázisközösség 1975-ben nagyszámú templomi prédikációt gyűjtött össze, hogy kimutassa: mennyire üres, keresztényieden a hagyományos igehirdetés.2 A „lázadó” bázisközösségek üresnek, konzervatívnak, kényelmesnek, a hatalom szövetségesének tekintik a hagyományos egyházi életet, és az evangélium nevében síkra szállnak az elkötelezett, szociális felemelést vállaló, emberi különbségeket megszüntető, áldozatos keresztény életformáért. Radikális megoldásuk miatt megszakad kapcsolatuk a hivatalos egyházzal, s ezzel új kérdéssel kerülnek szembe: keresztény életüknek nélkülöznie kell-e az eukarisztiát? Néhol a püspök által megtűrt „lázadó” papok miséznek, néhol felfüggesztett, nős papok, máshol az egész közösség „ünnepli az eukarisztiát”, vagyis közös összejövetelükön kenyeret és bort helyeznek az asztalra, majd Biblia-olvasás, közös ima után együtt mondják az átváltoztatás szavait, s utána elfogyasztják a kenyeret és a bort, abban a hitben és azzal a szándékkal, hogy Krisztus lakomájában részesüljenek, s hogy Krisztust tekintsék közösségi életük középpontjának.3 Persze az eukarisztikus ünnep problémájával nemcsak a „lázadó" közösségek kerülnek szembe. Azok a közösségek is, amelyek felmérik, hogy egyszerűen „nem iut számukra” pap a paphiányos világban. Szó sincs arról, hogy túlteszik magukat régi előírásokon; egy idő után ahhoz a felismeréshez jutnak, hogy keresztény életükből hiányzik az eukarisztia. Ezek a jószándékú emberek végül is a 2. Vatikáni zsinat tanítását érzik át, mely szerint az egyház önmagát a liturgikus ünneplésben valósítja meg.4 Mint egy spanyol hivő írja: „A probléma élő és valóságos... Ez nehéz lépés. Az én csoportomban is felmerült a kétely. Inkább de facto, mint elméletileg; egyikünk számára sem volt világos (vagy legalábbis teljesen világos), hogy pap nélkül nem ünnepelhetjük meg az eukarisztiát, de nehéz volt ezt a lépést megtenni. Kezdetben keserves tapasztalatunk volt: bizonyos kényelmetlenséget, viszolygást éreztünk.”5 Olyan helyeken, ahol a püspökök kellő időben és hivatalosan igyekeztek megoldani a paphiány problémáit, kidolgozták a pap-nélküli vasárnapok istentiszteletét. A hívek igeliturgiát végeznek, egyesek áldoztatnak, hitoktatást tartanak és végzik a plébániai közösség sok egyéb teendőit. Itt tehát illegális misézésről szó sincs, minden „szabályosan" történik, mégis megfigyelhető egy érdekes változás: az ilyen istentiszteletek átalakítják a hivők mentalitását: jobban közösséggé alakulnak. S a papnélküli istentiszteletek közvet103
