Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 2. szám - KÖRKÉP - Bán Endre: A pap közvetítő szerepe
len, közösségi stílusa kérdésessé teszi a misék „hivatalos, személytelen” jellegét; a laikus vezetők eljárása, hozzáállása pedig a papok bevett stílusát. Mindenesetre más elképzelés kezd kialakulni a hívekben az istentiszteletről és a közösségi vezetésről.6 Szakadárok vagy útkeresők? Az új jelenségek minden szemlélőt meglepnek, azokat pedig, akik az egyház fő jellemvonását bizonyos stabilitásban látják, feltétlenül felingerlik. Sokszor elhangzott a gyanúsítás: itt szakadárokról van szó. Az új praxis felforgatni látszik az egyház megváltoztathatatlan értékeit. A helyzet megítélésénél ismét maradjunk a gyakorlatnál, jelen esetben az egyháztörténelem tanulságainál. — Amikor a II. világháború idején a Kálót vezetői a magyar püspöki kart földreformra próbálták rávenni, az egyik püspök így nyilatkozott: „Mi már tudjuk, hogy el fogják venni tőlünk a nagybirtokokat, azonban mindenkor elmondhatjuk majd, hogy nem önként adtuk át azokat."7 — Az illető püspök nyilván úgy érezte, hogy árulást követne el a rábízott egyházi vagyon „eltékozlásával”. Ma már tudjuk, hogy a magyar egyház nem omlott össze vagyona elvesztésével, és sajnáljuk, hogy nem merte önként vállalni ezt a lépést, amely igazán krisztusi tett lett volna. Egy másik példa: az egyházi állam 1870-es erőszakos megszüntetése után az egyháztörténészek örömmel nyugtázták: ez a tény sem tudta megsemmisíteni az egyházat, sőt az új, lelkibb fényben ragyogott fel. És mégis: az egyház magától nem merte megtenni azt a lépést, ami pedig szebb korszakát készítette elő. Nem kell-e hát ma nekünk is higgadtabban ítélkeznünk az új jelenségek láttán? Fel kell tennünk a kérdést: az, amit sokan úgy ítélnek meg, mint a modern egyház krízisét, az nem esetleg új fellendülés jele-e? A 2. Vatikáni zsinat a reménység órájában ült össze, s utána többen keserűen állapították meg, hogy indokolatlan volt az optimizmus. — De hátha a zsinatnak nem is az volt az istenakarta célja, hogy a régi stílusú vallási életet borítsa új virágzásba? Amikor sokan rezignálton kimondták, hogy az európai kereszténység kiöregedett, s vallási megújulás már csak a színes népektől várható, akkor nem biztató jel-e az új mozgalom? Amikor valóban fájó gondot okozott az inaktív, kényelmes hivők serege, akkor nem reményforrás-e számos kisközösség áldozatos életformája? „Ha valaki ebben az összefüggésben így nyilatkozik: ’Ezek az emberek önmagukat zárták ki az egyházból’, akkor az ilyen szeretetlen és egyháziatlan vádaskodás nemcsak szomorúan hangzik, hanem az illető maga állhat közel ahhoz, amit az egyház 'eretnekségnek' nevez. A 2. Vatikáni zsinat számára mindenesetre igen nehéz feladat volt megvonni az egyházhoz való tartozás határait. Valahol természetesen meg kell ezeknek lenniük, de ki állíthatja azt magáról, hogy ezek helyét pontosan megállapítja? Különben is egy ilyen kijelentés posztumusz elítélését jelentené a korábbi évszázadok keresztény közösség-felfogásának és tisztséggyakorlásának, s mindenekelőtt elítélését jelentené a legjobb paszto- rációs lehetőségek keresésének, amelyről már maga az Újszövetség is tanúskodik: ily módon maga az első keresztény évezred, sőt az Újszövetség is eretneknek lenne tekintendő.”8 Joggal történik hivatkozás az első keresztény századokra. Ma már közismert és elismert, hogy az ősegyház szervezeti formái, hierarchikus tagozódásai nem feleltek meg pontosan a mai állapotnak. Az apostoli levelekből egész sor tisztségről tudunk, melyek ma nem szerepelnek, de amelyek az ősegyházban jelentős szerepet kaptak, s amelyeket a Szentlélek ajándékainak tekintettek. Szent Pál az 1. Korintusi levél 12. fejezetében felsorolja a különböző karizmákat, s ezek közt említi — nem kiemelten — az egyházkormányzás adományát. Az első keresztény századok egyházában a közösség nagyobb szerepet játszott, mint ma. Érdekes tény, hogy az apostoli levelek is általában egy-egy egyházközséghez íródtak, s nincs külön megszólított vezető. Ismert dolog, hogy az ókor egyháza természetesnek, vagyis keresztényinek ítélte azt, hogy az egyházi közösség elöljáróit maga választja meg, mégha azok felszentelésüket felülről kapják is. A közösség lényeges szerepét e téren jól mutatja a Chalkedoni egyetemes zsinat 6. kánonja, mely szerint: „Senkit sem szabad, legyen bár az pap vagy diakónus, kötetlenül felszentelni... Ha nincs világosan valamelyik helyi közösséghez rendelve, ... úgy a szent zsinat kijelenti, hogy szentelése teljesen és mindenestől érvénytelen."9 A mise nem magáncselekmény, nem is hivatalos aktus, hanem a hivő közösség eukarisztikus ünnepe. Ismeretlen a papnélküli vagy misenélküli egyházközség. Az egyháztörténelem tehát relativizálja a ma érvényes szervezeti és liturgikus formák egy részét, s így lehetővé teszi, hogy az egyház új utakat keressen a mai korban. 104
