Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 2. szám - KÖRKÉP - Rezek Román: "Leszállt a Tűz..." Gondolatok Teilhard igazságáért folytatott harcáról, születésének 100. évfordulójára
lentőségű „fizicista látásmódja teszi századunk egyik legnagyobb szellemévé" (/.a Pensée chrétienne face á TEvolution, in Bulletin de Litterature Ecclésiastique, XX/4., 14 pp.). És szintén „történt pedig”, hogy Teilhard Versailles-ban, 1948. szeptember 21-én nagy sikerű előadást tartott a Katolikus Munkásfiatalok lelkészeinek. Egy párizsi újságíró, akinek sejtelme sem volt, hogy Teilhard-t mennyire gyűlöli néhány római teológus, azt írta róla, hogy a kiváló teológus („le théologien éminent") remekül mutatta meg a modern új- humanizmus és a kereszténység viszonyait. - Több sem kellett néhány római „teológusnak”: már az Osservatore Romano 1948. december 4-i számában (N° 283., p. 4., col. 1.) - és kötelezően közzétéve minden jelentősebb francia egyházi közlönyben — energikusan nyilatkoztak, hogy 1. „Teilhard sem nem teológus"; és 2. „mégkevésbé eminens teológus”... Persze, Teilhard és barátai jót nevettek ezen az ostoba tiltakozáson. — De mit ad Isten? Nemrégiben kerestem néhány olyan könyvet, amely szakmai pontossággal ismerteti századunk teológusainak munkásságát... Hát mit látok? Azt, hogy a sorozat (az eredeti kiadósa olasz, de már több nyelvre lefordították) első kötetének első teológusa, aki a XX. századra maradandóan „ráütötte bélyegét”: Teilhard De Chardin... Milyen szépen megférnek már egymás mellett. Szinte még azt is elképzelem, hogy Teilhard úgy mosolyog Garrigou- Lagrange felé, mint az egyik esti találkozón, amikor — már a dominikánus 1946-os förmed- vénye után — Teilhard szelíden beszélgetett vele ... Teilhard a legőszintébb baráti hálával fogadta Mgr. Bruno de Solages nagy hatású együttdolgozását: „...Lelkem mélyén érzem, mit tesz ön ,az eszméért', és ezzel nekem is. önnel együtt kívánom, hogy a keresztény gondolat árja végre oly nagyszerűen felduzzadjon, hogy zúduljon át minden zsilipen; s hogy ez megtörténjen, minden erőmet latba vetem. De - jól tudja, igen nyugodt vagyok; s itt már nincs helye meddő küszködésnek, mert annyira evidens, hogy .miénk a jövő1... Az ön beszédeinek és írásainak nagy a sikere. Mindenki kéri tőlem a szövegüket... S Rómában éppen az ön beszédei nyomán törekszenek enyhülő megoldásra" — írja Teilhard az 1948. január 7-i levelében (lásd magyar fordításomat: Teilhard bizalmas levelei, Säo Paulo, 1976. 311. pp. — Az id. rész: p. 216.). (Teilhard mindig lelkes, jövőben bízó és — valljuk csak meg: kivéve a keserves sírógörcsös szenvedéseit, meg a kétszeri, kórházi kezelést követelő szívkrízisét - bizony sokszor gyermekien naiv is volt. Csak egy példát említek — éppen Mgr. Bruno de Solages-zsal „kapcsolatosat” (már amennyire egy másik — ebben az esetben: sarutlan - karmelitáról van szó): P. Philippe de la Trinité, római karmelita, Garrigou-Lagrange-hoz hasonlóan, már kezdettől fogva gyűjtögette Teilhard gépelt, vagy csak barátai részére sokszorosított írásait; de ezt azért tette, hogy — mindmáig — hét nagyobb tanulmányt és négy könyvet adjon ki Teilhard ellen; az ötödik könyvet már csak azért nem tudta kiadatni, mert a kiadó is nevetve olvasta a kézirat tartalmát). „Miénk a jövő ...” Miénk a jövő — idéztem imént Teilhard szavait a Mgr. Bruno de Solages-hoz írt leveléből. De igazában milyen „jövőre" gondolt Teilhard? Az, hogy 1950 májusában a Francia Tudományos Akadémia a tagjai közé választotta: csak enyhe vigasz volt arra, hogy elöljárói nem engedték közölni hiperfizikai és apologetikai írásait. A túlságosan jóindulatú elöljáró pedig, pl. P. d'Ouince, Teilhard párizsi főnöke, nem volt képes megérteni Teilhard zseniális újdonságát (hiperfizikáját és az arra épülő teológiáját), ezért hát oda írta Az emberi jelenség-et magyarázó Teilhard-szöveg (a tanulmányunkban már részletesen tárgyalt Éclaircissements) margójára: „Théoriquement, ce livre, purement scientifique, ne devrait mérne pas tomber sous la censure ecclésiastique: elvileg ez a könyv merőben tudományos; ezért nem is kellene egyházi cenzúra alá esnie . . .” (Akkoriban még a II. Vatikáni zsinat előszele sem érződött; a könyvek kiadása — vagy nem engedélyezése, sőt elítélése pedig a „Szent Officiumtól" függött, sokszor súlyos tragédiákat okozva egy-egy „eretnekgyanús” életében.) Hogy „megőrizzék a Tüzet" („garder le Feu” — Teilhard-nak és barátainak kedvenc kifejezése) és hogy folytassák a teilhardi harcot az Igazságért (ez adott értelmet egész életüknek!), Teilhard néhány hűséges barátja intelligens stratégiát dolgozott ki, hogy megmentse Teilhard írásait, halála esetén, kiragadva őket a jezsuiták kezéből, akiknek legkisebb gondjuk is nagyobb lett volna, semhogy az, hogy Teilhard minden írását közzétegyék a halála után ... Ennek a kis csoportnak taktikája egyszerű volt - és teljesen tisztességes: először is megkérdeztek néhány jezsuita egyházjogászt: vajon egy jezsuita a végrendeletében hagyhatja-e az írásait a Jézus Társaságon kívüli személy tulajdonába? Mivel a válasz az volt, hogy „probabiliter" (=igen, minden valószínűség szerint), ezért következett a második taktikai lépés: 1951 nyarán a párizsi Rue MonsieurA jezsuita háznak 99
