Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 2. szám - KÖRKÉP - Rezek Román: "Leszállt a Tűz..." Gondolatok Teilhard igazságáért folytatott harcáról, születésének 100. évfordulójára
(ahol Teilhard is lakott ideiglenesen) elöljárója P. Jouve volt, a jezsuita Etudes folyóirat főszerkesztője, aki tudta már, hogy a jezsuita generális hamarosan közölni fogja Teilhard- ral (aki éppen akkor készült afrikai útjára), hogy többé ne jöjjön vissza Párizsba . . . P. Jouve jól tudta, hogy Teilhard kéziratait Mile. Mortier gépeli, másolja, sokszorosítja a megbízható közeli barátok részére. 1951. július 2-án délelőtt — a szokása szerint — már jött is Mile. Mortier a Rue Mondieur-i házba, hozta magával az elkészített másolatokat. P. Jouve nyugodt, de határozott hangon szólt hozzá: „Teilhard ma utazik Transzválba, Afrikába. Onnan ide már sohatöbbé nem jöhet vissza ... Kérje hát tőle, hogy önre testálja minden írását; mert ha nem, hát a jezsuiták kezén — Teilhard halála után - eltűnnének ezek az írások...” Mile. Mortier azonnal átérezte felelőssége súlyát: ha nem fogadja el P. Jouve ajánlatát, akkor elvész Teilhard egész életműve, amelyről tudta, hogy döntően fontos az Egyház és az emberiség jövője számára. Avagy pedig — elfogadva P. Jouve ajánlatát, — azt az egyetlen megoldást vállalja, amely „továbbadhatja a Tüzet és harcolhat az Igazságért”, szisztematikusan adva a nagyközönség kezébe Teilhard minden írását. De már jött is Teilhard — az elsőemeleti kis szobájából a portásfülke melletti fogadószobába. Mile. Mortier azonnal előterjesztette neki a P. Jouve tanácsolta kérést. Teilhard már részletesen tudott a kánonjogászok válaszáról, tehát egyszerű és nyugodt szavakkal mondta Mile. Morf/er-nek: „Legyen szíves, adjon egy papírlapot és egy ceruzát, hogy megírhassam végrendeletemet... S adjon még néhány nevet, akik - az ön halála után is — törődnének minden kéziratommal.” Pár perc alatt elkészült a dokumentum, amely óriási kincset mentett meg ... Teilhard még a második száműzetéséből, az Egyesült Államokból is gyakran írt Mile. Mortier-nek, legtöbbször arra kérve, hogy ilyen vagy olyan tanulmánya másolatát küldje el ennek vagy annak az érdeklődőnek. Amikor pedig Mile. Mortier kifejezte fájdalmát, hogy Teilhard írásai még nem kaphatnak kiadást, ö egyszerűen válaszolta: „Ha isteni Tűz- től jöttek írásaim, úgyis elérik publikálásukat. Ha pedig nem, hát el kell felejteni őket. A jezsuiták jól tudták, hogy szokatlannak látszó végrendeletével Teilhard nem szegte meg egyik fogadalmát sem (másként nem is mondtak volna érette minden évben gyászmisét). Teilhard halála után pedig Mile. Mortier azonnal elkezdte Teilhard írásainak kiadását, Az emberi jelenség-gél nyitva meg a jelenleg tizenhárom kötetet számláló Művei sorozatot (nem számítva a sorozaton kívül kiadásra került más írásokat, köztük a tizenegy kötetes Corpus-t, Teilhard összes szaktudományos írásait). Teilhard-Bizottság is alakult, amely tudta, hogy nem cselekszik az Egyház ellen, hanem éppen csak azt vállalja hivatásának, hogy „praesentire cum Ecclesia": előre érezze meg, gondolja át és adja a hívek elé azt, amit pillanatnyilag még nem lát jónak közlésre az Egyház... Az igaz, hogy a római Szent Officium — a párizsi érsekséghez írva — meg akarta akadályozni, hogy a SeuiV-kiadó megvalósítsa Teilhard írásainak kiadását; de Mile. Mortier lelkiismereti kötelességének érezte, hogy ne vegyen tudomást erről a római kísérletről („passer outre: egyszerűen elmenni mellette, s tovább folytatni a kiadás munkáját). Azzal is próbálkoztak a római hatóságok, hogy személyre szóló „körlevelet” küldtek a világ minden püspökéhez (1957. dec. 6.), hogy ne engedjék kiadni és más nyelvekre fordítani Teilhard írásait. Egy Teilhard-ellenes teológus nyíltan megírta egy cikkében, hogy tudomása szerint egyetlen püspök sem hajtotta végre ezt a római óhajt... Hogy Teilhard írásai ne legyenek meg a szemináriumok könyvtáraiban: ez is olyan római óhaj volt, amely csak „kedvező jelnek" számíthatott, hiszen — a Divini alilante enciklika előtt ugyanilyen fegyelmi eljárás vonatkozott Garrigou-Lagrange írásaira is. — Az 1962-es Monitum, Figyelmeztető, szigorú és — mondjuk ki nyugodtan: igen-igen túlzó — „óvintézkedés” (nem elítélés!) már nem említi, hogy tilos volna Teilhard írásainak más nyelvekre fordítása és kiadása. Hadd említsük hát meg mellékesen, hogy éppen ennek a ténynek köszönhető, hogy egy magyar bencés - mint oly sokan már a világ más országaiban — népe nyelvére fordította Teilhard minden írását, még a franciául kiadatlanokat is... Idestova húsz éve, hogy gyűjtöm az anyagot a Teilhard ellen kiadott 1962-es Monitum történetének részletes megírására, és persze a nyolc pontban részletezett vádpontjaira adandó válaszokra. Számtalanszor kidolgoztam már ezeket a válaszokat s közöltem az 1967 óta — többnyire kétszemeszteres — Teilhard-kurzusaim növendékeivel. Bizony, néha türtőztetnem kell magam, hogy még annyira se veszítsem el türelmemet, mint az áldott emlékű XXIII. János pápa, aki — nem túlzók — kénytelen volt eltűrni, hogy a Monitum (egyetlen „notórius”) aláírásával megjelenhessen az 1962. június 30.—július 1-i Osservatore Romano-ban, de aki a szenzációra mindig éhes újságíróknak igen haragosan így válaszolt, amikor a Monitum körül akarták faggatni: „Ugyan, Uraim, hagyjanak nekem békét ezzel a szánalmas históriával” ...De — jellemének megfelelően - azt már nem mondta meg XXIII. János pápa, hogy miért „szánalmas" az a história? Vajon azért, mert Teilhard „meg100
