Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 3. szám - FÓRUM - Még néhány szó a magyar liturgikus szövegeinkről
tek (Ap. Csel. 1,6). És így szinte mindegyik kérésen végigmehetnánk. — Azután jó lenne tudni, hogy akár a felekezetek, akár a kisközösségi imákban valóban mennyi a pillanatszülte önkéntesség, és mennyi a mesterségbeli keresés. Voltam több ilyen helyen, de nagyon ritkán akadtam valóban önkéntes imára. Még nagy szentek is mennyit küszködtek az imában való figyelemért. Például egy Newman kénytelen magát figyelmeztetni, hogy elmélkedés alatt ne nézegesse mindig az órát, hogy mennyi van még hátra. Pedig igazán nagy szellem volt, és a megtérés mámorában úszott. ,Azután bajlódik Waigand a „nem őszinte nagyszavak”-kal, amik a liturgiát tolvaj-nyelvvé formálják vagy legalábbis „tömjénfüstös pátosz"-szal telítik. Itt megint tekintetbe kell vennünk emberi természetünket, mely életünk mélyebb és intimebb pillanatait ünneppé vagy legalábbis emelkedetté teszik, és ezt kifejezzük a ruházatunkkal és beszédünkkel is. Bemutatkozó látogatásra nem megyünk pizsamában vagy halásznadrágban. Keresztelői ünnepségre sem megyünk olajfoltos munkaruhában. A himnusz éneklése alatt sem mesélünk vicceket vagy munkahelyi pletykákat. A szerelmes szerelmesével való találkozásra menet is „kicsipi magát”. Nagyon szerencsés érve a holland püspöki karnak, hogy az ünnepélyesebb nyelvtől esetleg „vasárnapivá” válik a keresztényséqünk. De ebből nem az következik, hogy hibás dolog vasárnapot ünnepelni, hanem hogy törekedjünk hétköznapjainkba is belevinni a vasárnap élményeit. Tehát itt is az az elv legyen, hogy törekedjünk érthetőségre, de ne szimplifikáljuk a dolgokat. Az oratiokkal és a kánonokkal kapcsolatban az egyház vigyázva őrködik fölöttük, mert itt megint érvényesülhet az embernek lényegre szorítkozó és egyben minimalizáló törekvése. Ami végül is nem baj; de baj, hogy az ember nem talál rá mindig a lényegre, és másban látja a lényeget, ami talán nem is az. A vadhajtású kánonok lehet, hogy pillanatnyilag tetszetősebbek és szebbek, de ijesztően hasonlítanak a Szent Pál által elítélt „önkényes vallási gyakorlatok"-hoz (Vulgata szerint: istentiszteletekhez), „mik a bölcsesség látszatát keltik" (Kol 2,23). A szentmise olyan nagy titok, hogy bizonyos lényegi elemeknek minden kánonban benne kell lenniök, akár érti valaki, akár nem. Ahhoz hozzá kell nőnie mindenkinek. Mint ahogy az olvasmányokat sem mi válogatjuk össze, különben a Szentírásnak jórésze olvasation volna. A híveknek joguk van a teljes Szentíráshoz, ha mindenki nem is érti teljesen azt. A kánonokban a megváltás teljes tartalma hangzik el. E teljesség megcsonkításától fél az egyház, ha szabadjára engedi ezeket. Meg azután nem tudom, nem a felszámolt latin nyelvvel elvesztett egyetemességet akarja-e védeni, ami — hacsak kevés kánon van —, könnyen megtalálható. Például, ha Alaszkában hallgatok misét és nem is értem a nyelvet, annak ellenére követni tudom a misét lényege szerint. A szabad változtatásokkal a fölismerhetetlenségig tud formát változtatni minden. Záradékul ismétlem, amit a bevezetőben mondtam: meg kell szívlelni Waigand József észrevételeit, amikor a végleges szöveget megalkotják. Ha radikálisan nem is lehet azokat végrehajtani, de mindenképp tekintetbe kell venni. És ő lényegében ezt akarta. Belon Cellért MÉG NÉHÁNY SZÓ MAGYAR LITURGIKUS SZÖVEGEINKRŐL Az elmúlt másfél évtized gyökeres szemléletváltozásának göröngyös útját, „görbe vonalait”, akadályait és eredményeit eleveníti fel emlékezetünkben Waigand József cikke (TEOLÓGIA 1981. 2. sz.), rámutatva további feladatainkra. Ma visszagondolunk a zsinat utáni kezdő lépésekre, — amikor legszívesebben a „tanulóvezetők” „T” betűjét erősítettük volna lelkipásztoraink ruháira — majd pedig arra a lassú folyamatra, amikor is fokozatosan rádöbbentünk, hogy itt nem kizárólagosan „papok" feladatáról van szó, amikor a zsinati dekrétumok korunk nyelvén igyekeztek mindannyiunkkal, világi hívekkel kell megértetni: Jézus mindazoktól várja örömhírének továbbadását, akik Őt megismerték. — De hézagos tudásunkkal, átalakulásban lévő szemléletünkkel, hogyan vállalkozhatnánk ilyen feladatokra? Itt kívánt számunkra segítséget nyújtani a liturgia megújítása. Nemzeti nyelven érhetővé tette számunkra, hogy a szentségek, elsősorban az eukarisztia nem életünkből kiemelt „cselekmények", hanem annak szerves részei. S ezzel már választ is kaptunk arra a kérdésre: feladata-e a liturgiának, hogy a híveket tanítsa? A szemléletváltozásnak egyik örvendetes jele, hogy a „mulasztás” fogalma előtérbe került a bűnvallomásban (a német fordításban megelőzi a gonoszságot: „Gutes unterlassen und Böses getan"). Ilyen mulasztás lenne 163
