Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 3. szám - FÓRUM - Még néhány szó a magyar liturgikus szövegeinkről
a liturgiában rejlő tanítási lehetőség „elsikkasztása”. Félreértések elkerülése végett hang. súlyozni szeretném, hogy nem az elmúlt századok gyakorlatának bírálatáról van szó — a fejlődés minden szakaszában a kornak megfelelő köntösbe kell ágyazni az örök igazságot. Korunk rohamos fejlődése, valamint az emberi életkor emelkedése fokozott feladatokat ró ránk, amelyek közül nem hanyagolható el a generációk közötti feszültség feloldása sem. — Meggyőződésem, hogy sok nagyszülő könnyebben fogadná el a zsinat utáni szemléletet, ha ugyanakkor lehetősége lenne a templomban „otthon” érezni magát, — ahogyan gyermekkorában. Egy-egy latin mise beiktatása nem látszik megoldhatatlannak, sőt, — úgy vélem — néhány idős, „áttanulásra” már képtelen pap aktivizálására adna lehetőséget. Ügy érzem, ilyen „nyilvános istentisztelet” keretében könnyebben barátkoznának meg az „emberszolgálat” gondolatával, és megoldódna sok, az unokák vallásos nevelése területén mutatkozó probléma. Komoly lépést jelentett a liturgiában rejlő tartalékok feltárásában a diákmisék bevezetése. Nem lehetne itt egy lépést haladni és a fiatalok miséjét bevezetni? A diákmiséből „kinőtt” fiatalok közül a legnagyobb a lemorzsolódás. A családi asztalnál való időnkénti találkozás, ahol aktív részvételükre is számítanak, fokoznák azt a tudatot, hogy valóban egy család tagjai. Választ kaphatnának specifikus problémáikra és jó átmenetet jelenthetne a későbbi közös jegyes-, keresztszülői, szülői oktatásra. Ily módon a nagyobb templomi közösségben sem éreznék magukat idegenül. Nagyon szép példáját láttam néhány évvel ezelőtt Párizs egyik templomában, melynek kapuján a biztató „mindenki otthona” felirat hívta magára a figyelmet, primitív plakát formájában. — Egy csoport fiatal buzgón vitatta a következő vasárnap liturgiájának kialakítását. Énekek, egyetemes könyörgések fogalmazása ... vita az olvasmányok francia szövegezéséről . . . Kérdésemre elmondták, hogy minden vasárnap a 11 órás szentmiséért ők a felelősek. A celebrálóval történt egyeztetés alapján, adott esetben, valamelyik olvasmány megváltoztatására is van lehetőség. Feladatuk minden technikai részletre is kiterjed (gyertya, ostya, virág, világítás stb.). A közösségért végzik. Minden héten más csoport a „soros” felelős. Képessége szerint mindenki megkapja feladatát. — Tudatában vannak annak, hogy közösségi misét készítenek elő, elsőrendű feladatuk, hogy „összekötő kapocsként” működjenek. Ez az ifjúsági mise mindig nagyon látogatott. Kisgyermekes családok és az idős korosztály is szívesen vesz részt — a kritikus kortársakon felül. Kisgyermekeknek is biztosítanak „szerepet”, — de van, aki gyermekfoglalkoztatásra vállalkozik... A „fiatalok miséje" nem jelentene tartósan többlet-munkát szolgáló papságunknak, hisz egyrészt, ha kellőképpen sikerül aktivizálni a fiatalokat, komoly segítséget is kaphatnak, másrészt pedig a következő korosztály hitoktatásakor többszörösen megtérül ez a fáradság! Bizonyára senki sem vitatja, hogy eredményes gyermekhitoktatás csak a szülők közreműködésével lehetséges. Az így vázolt módon valósulhatna meg az ún. „vallási" és „profán” élet tudatos egysége. Az élet „határhelyzeteiben” egy-egy szentséggel megerősödve vállalja a fiatal az új helyzet-adta küldetést és hétről hétre erőt gyűjt a családi asztalközösségben. — Mindéinek azonban egyik leglényegesebb alapleltétele a mai korban: félreérthetetlen, egyszerű és kifejező liturgikus nyelv kialakítása. Elsőként az igeliturgia olvasmányait említeném. Rendelkezésünkre áll a valóban korszerű magyar Szentírás-fordítás. Nem jelentene tehát nagy munkát az olvasmányokat, evangéliumokat átvenni, legfeljebb egy-egy kezdő vagy befejező szó, vagy félmondat változtatására lenne szükség a kerek egység érdekében. (Nem egy esetben, már most is a „nagy” Bibliából olvassák — főleg az ószövetségi — olvasmányokat, ami azonban, saját tapasztalatom szerint, különösen mikrofon előtt, kellő támasztási lehetőség nélkül, rendkívül kényelmetlen a felolvasó számára.) Lényegesen nagyobb feladat lenne a könyörgéseknek összhangba hozatala az olvasmányokkal, hiszen a három ciklushoz kellene alkalmazkodni és teljesen „újrafordítani". Gyermekkoromban nagy megdöbbenést jelentett számomra, amikor egy misszióból hazatérő szerzetes elmondta, hogy területén a juh — s így a bárány is — tisztátalannak számít, s így Rómából volt kénytelen engedélyt kérni az „Isten Báránya” más szimbólummal való lefordítására. Több évtizede történt, már nem emlékszem, mely vidékről volt szó, — de az engedélyt megkapta! — Ha ez jóval a Zsinat előtt lehetséges volt, elképzelhetetlennek tűnik, hogy feltétlenül kellene ragaszkodnunk magyartalan, korszerűtlen, sőt hellyel-közzel nyelvtanilag hibás fordításokhoz. Erre utalnak például a német nyelvterület egyre csiszolódó szövegei is, s ugyanezt állíthatjuk a francia nyelvterületről is. Aki valaha foglalkozott már fordításssal, tudatában van annak, hogy itt nem szószerinti „átültetésről” van szó, hanem kifejezetten újrafogalmazásról. Az eredeti szöveg „levegőjét" kell visszaadni, teljes mondanivalóját, de a másik nyelv sajátosságait figyelembe véve. Ezért nem sikerült még használható fordítógépet előállítani. Világprobléma a jó fordítás. — Jó fordítást készíteni — minden területen — csak úgy lehet, ha valaki a fordítandó anyag 164
