Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 2. szám - KÖRKÉP - Szennay András: "Ne nyugtalankodjék szívetek" (Jn 14,1)

tártság hiányában, hol a megszokotthoz való görcsös és aggódással terhes ragaszkodásban, hol az emberi fegyelmezetlenségben, lustaságban, vagy éppen gőgben — és ki tudná még felsorolni, mi minden másban? Pedig az egyház feladatai változatlanul fontosak. Azok, mert Krisztus bízta reá a világ, az emberek „hazavezetését”. Vajon képes lesz-e még rá, hogy a szellemi-lelki fejlődés elsőbbségének rangját és súlyát igazolja és biztosítsa világunkban? Az átélt helyzetben úgy tűnik, aligha. Az egyházat szeretők, a krisztushivők közösségének valóbon javát akarók azonban keresik az egyház mai életével összefüggő, a felmerülő kérdésekre a megfelelő válaszokat, keresik a megzavartság állapotából, a nyugalanságból kivezető utat. Természetesen vérmérsékletüktől, egyéni beállítottságuktól, szemléletmódjuktól függően különféle magatartást tanúsítanak, különböző javaslatokkal állnak elő.

A türelmesek válasza

Az egyház hosszú vándorlása során már ezer veszélyt kiállt és minden bizonnyal a mai nehézségeken is diadalmaskodni fog. Csak semmi kapkodás, csak semmi nyugtalanság, csak türelem — biztatnak. Nagy pozitívuma ennek a higgadt szemléletnek és magatartásnak, hogy nem a tunyaság, nem a semmittevés nyomán fakad, hanem az Istenbe vetett erős hitből és bizalomból táplálkozik. Türelmesen ki akarják várni, hogy Isten gondviselése mindent szép lassan elrendezzen. Arra természetesen nem gondolnak, hogy minden önmagától fog rendbejönni és ezért azt is jó szemmel nézik, hogy ki-ki a maga vérmérséklete, szellemi beállítottsága szerint kivegye részét a munkából. Szimpatikus ez a higgadt és bizokodó magatartás, ha valóban mély hitből és reményből táplálkozik. Helytelenné, sőt veszélyessé válhat azonban akkor, ha kényelemből, ha a „majd ráérünk még” lelkületből fakadna, vagy az ilyen magatartást segítené elő, esetleg erősítené. Mert Isten nemcsak „erős várunk", hanem egyben ő a munkára küldő Isten is.

A konzervatívok válasza

Ök valamit valóban „konzerválni”, azaz megőrizni, óvni, tartósítani kívánnak. El kell ismernünk, ennek a feladatnak vállalása és végzése értelmes, sőt szükséges is. De — mint az egyéb válaszok is — a totális igénynek, követelésnek veszélyét hordhatja magában. A konzervatívok tudatában vannak annak (amint erről mások is meg vannak győződve), hogy Krisztus „kincseket" bízott egyházára. Ezeket, mint lelkiismeretes „őrök”, át akarják menteni az utókor számára. Meggyőződésük, hogy a holnapot, a jövőt ezek az áthagyományozott és kipróbált értékek biztosítják.

Ugyanakkor az újításokkal és minden újszerűvel szemben bizalmatlanok, csak a szerintük egyértelműen igazolhatót fogadják el és hajlandók megtartani. A szükséges kontroll, ellenőrzés szerepét kívánják vállalni és végezni és ezért energikusan fellépnek a — véleményük szerint — elhamarkodott és megfontolatlan újítók, a holnapot tervezők, előkészítők ellen. A konzervatív emberek azonban — és ezt sajnálattal kell megállapítanunk — az új szak- tudományos (például bibliatudományi) kijelentéseket gyakran nem az igazság igazolhatóságán, hanem saját régi ismereteik alapján mérik le. Számonkérik ezért az újítókat, vajon tanításuk megfelel-e az egyház régi és hivatalos tanításának. S ez még rendben is van. Ellentmondásba kerülnek azonban ott, ahol a „régi igazság védelmében” az egyház újabb „hivatalos” tanítását is elutasítják. így például nyugtalanítják őket a pápai bibliabizottság döntései, vagy zavarónak tartják, sőt többen elutasítják a 2. Vatikáni zsinatnak a kinyilatkoztatással, az evangéliumok történetiségével, a liturgia megújításával, a vallásszabadsággal stb. kapcsolatos tanítását.

A progresszív felelet

Ök az újítás, a megújulás, a haladás szolgálatában állnak. Meggyőződéssel vallják, hogy az egyház életében olykor szükség van bizonyos tisztító, a száraz leveleket, ágakat lerázó szélre, bizonyos „mozgásra”, hogy az élet tovább növekedjék, hogy valóban a holnap, a jövő teljességét munkálhassuk. Számukra minden jelentkező új probléma egyben feladat is, — Isten „szava”, felhívása, az „idők jele", mellyel szembe kell néznünk. Az új problémákra nem elég a „régi válaszokat” mereven és változatlanul ismételgetni. A még kevéssé értett Szentírásban jobban el kell mélyedni, annak mondanivalóját, tartalmát, üzenetét jobban meg kell ismerni, fel kell tárni.

89