Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 2. szám - KÖRKÉP - Szennay András: "Ne nyugtalankodjék szívetek" (Jn 14,1)

Elvi programjuk főbb vonatkozásokban így foglalható össze:

— A kinyilatkoztatás betűjétől el kell jutnunk annak szelleméhez.

— A törvény külsőleges előírásai és azok teljesítése helyett valóban a lelkiismeret szava kell, hogy életünket irányítsa.

— A merev, a „kívülről" vagy éppen „belülről" jelentkező tekintélyi irányításnál fontosabb a belső, lelki-vallási tapasztalás, illetőleg meggyőződés.

— Az egyház belső megosztottságát váltsa fel végre a lényegesben, mindenek előtt tehát a Krisztusban való egység.

— A farizeusi külsőségesség, parancsteljesítés, törvénytisztelet helyét foglalja el a lélekből fakadó vallásos élet.

— A tudományokkal — beleértve az egyházi tudományokat is —, azok szolid eredményeivel szemben jelentkező gyanakvást váltsa fel az együttműködés igénye és gyakorlata.

— A „vasárnapi kereszténység" helyett — amely szintén nem egyéb gyakran, mint csak „törvényteljesítés" — legyenek a keresztények a világ kovászává, ízt adó sójává.

Ügy tűnik, mindezen megállapítások — lényegüket tekintve — helytállók és sokak szemében vonzók. Valódi értékük azonban csak akkor van, ha az ún. „progresszív” elvek és magatartás képviselőit áthatja a krisztusi szeretet és szolgálat szelleme. E szeretetből fakadó lelkűiét és gyakorlat nélkül sok mindent lehet bírálni, föl lehet számolni, de nem lehet valóban megújítani, nem lehet az igaz haladást képviselni, az egyház jövőjét szolgálni.

Az agresszívek magatartása

A konzervatívok és progresszívek táborából egyaránt kihallatszik a szélsőségesek, az agresszívek disszonáns hangja. Sajátos gesztusuk: mindent lesöpörni az asztalról. Az egyik oldalon minden újat, a másikon pedig minden hagyományost, régit. — Az agresszív haladók, újítók képesek lennének az egyház szellemi-lelki és anyagi kincseit is elpusztítani, az újítás hevében mindent „purifikálni”; a szélsőséges, agresszív konzervatívok viszont ellentmondást nem tűrő hangon jelentik ki: mindennek úgy kell maradnia, ahogy volt. — Kétségtelen, hogy az előbbi „felforgató" és az utóbbi „megmerevítő" magatartás, gyakorlat súlyos veszélyt jelenthet az egyház számára. Mindkét tábor, más-más megközelítéssel, ellentétes szemléletből fakadóan ugyan, de ha kezébe ragadhatná az irányítást, a hatalmat, életképtelenné tenné az egyházat.

Akiknek vállán a felelősség nyugszik

A felelős pásztoroknak és tanítóknak is van szavuk, válaszuk, amikor korunk nyugtalan egyházi életét látják, a nyugtalankodók kérdéseit, az elégedetlenkedők panaszait hallják. Feladatuk, hogy mindenkinek, minden csoportnak és minden típusnak, — a felsoroltaknak és fel nem soroltaknak — egyaránt meghallják szavukat. Hogy figyeljenek tovább mindazok kérő, intő, aggódó, lelkesítő szavára, akiknek valóban „sajátos” küldetésük van az egyházban. Akik a krisztushivők közösségében a közösség építésére kegyelmi ajándékokat, karizmákat kaptak Istentől, és azok erejében követik Pál apostol buzdítását: ,,Argue, obsecra, increpa" — „ints, kérj, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel” (2Tim 4,2). — A felelős vezetők feladata nem az elhallgattatás, hanem a koordinálás, a helyes út megtalálása és az azon való továbbvezetés. Nem erőtlen és vérszegény kompromisszumokat kell megfogalmazniuk, hanem a Szentlélek erejében és segítségével, — aki fokozatosan vezeti el egyházát a teljes igazságra — az igazság útján kell járniuk, és másokat is ezen az úton kell vezetniük. Nem tűrhetik ugyan, hogy az egyházban a pártoskodás üsse fel a fejét, de örvendenek azon, ha egyre színesebben és vonzóbban tárul a világ elé a krisztusi élet kimondhatatlan gazdagsága.

A felelős egyházi vezetés feladata marad továbbra is, hogy ügyeljen Szent Pál figyelmeztetésére: Amíg kisdedek voltatok, tejjel tápláltalak benneteket (1Kor 3,2). Más szavakkal: a lelkileg-szellemiieg „kisdedeknek", az eléggé nem éretteknek az igehirdetés, az egyházi tanítás „könnyen emészthető", a lassan nagykorúvá váló keresztényeknek pedig felnőttekhez illő táplálékot nyújtson. A keresztény „felnőtté válás" folyamatát a vezetők munkatársainak, elsősorban a lelkipásztoroknak, hitoktatóknak kell előmozdítani és irányítani. Az ő bölcsességük és igyekezetük figyel majd arra, hogy ne kapjanak a még „kisdedek” megemészthetetlen, nehéz táplálékot, de arra is, hogy a felnőttek valóban tápláló, korukhoz és képzettségükhöz illő lelki-szellemi képzésben, „ellátásban” részesüljenek.

90