Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: Végrendelet és program
nak egészen sajátos programja-: tudj szerényebben, egyszerűbben, sőt szegényen élni. A gazdag ifjú szomorúan távozott tőle, rn.er-t jobban ragaszkodott, földi vagyonához, mint bárkihez, bármihez. Mert képtelen .volt felfogni annak. „értelmét", hogy „a rókáknak van odújuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania" (Mt 8,20). „Húsvét ünnepe előtt történt: Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor a világból vissza kell térnie az Atyához, mivel szerette övéit, akik a világban maradtak" (Jn 13,1) —- és ekkor egyik legfontosabb felszólítása hangzott el ajkáról: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem, melyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre" (1Kor 11,24). Ö jól tudta, hogy a magára maradt, egyedül álló ember képtelen majd mellette kitartani, nem lesz ereje az ő végakarata szerint élni. Jézust követni, az ö programját megvalósítani, — csakis közösségben lehetséges: a benne hívők, az ő testével táplálkozák közösségében. Jézusnak az eukarisztiában velünk maradó, velünk élő szeretete — ma is közösségteremtő és összetartó erő. Ha Jézus végakaratát tiszteletben akarjuk tartani, ha az ő programja szerint kívánjuk berendezni életünket, akkor valódi szeretetközösséggé kell válnunk. Ezt a közösséget — Jézus testével-vérével erősödve — nekünk magunknak kell kiépítenünk. Mindenki a maga helyén, életkörülményei között munkálkodik, fárad együtt azokkal, akik szintén Krisztusban ismerték fel életük értelmét és középpontját. Azokkal, akik Jézus tanítványává, munkatársává szegődtek. Jézus közöttünk, a hívők közösségében akart világunkban maradni. Köztünk és általunk akar továbbra is hatni, segíteni, tanítani, az atyai házba elvezetni. Jelenléte ma is titokzatos és mégis valóságos: Ez az én testem, ez az én vérem, melyet mindenkiért kiontottam . ■ . Ezt cselekedjétek, — és akkor közietek, veletek maradok. Erről az élő, Jézus testével-vérével magát erősítő, kovászként ható, útjára induló közösségről az első híradást az Apostolok Cselekedetei adják: A közösség tagjai „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban. A hívek mind összetartottak és közös volt mindenük. . . . Egy szivvel-lélekkel mindennap ösz- szegyüttek a templomban... Dicsőítették az Istent és az egész nép szerette őket. Az Úr pedig naponként vezetett hozzájuk olyanokat, akik hagyták, hogy megmentsék őket" (ApCsel 2,42—47). A hívőknek ez a közössége, az egyház: ma is a nyitott kapuk, a meghívás egyháza. A nagyobb közösség, a helyi egyház a kisebb közösségekből épül fel, mindenek előtt a „családi egyházakból". De ugyanakkor kitárja kapuit az egész világ, minden ember felé. Azok felé, akik akarják, akik „hagyják, hogy megmentsék őket". Ott, ahol az emberek élő, lüktető Krisztus-közösségeket látnak, tapasztalnak, melyeknek tagjai — mint Mesterük — körüljárnak, hogy jót tegyenek, egyre többet ismernek majd meg, fognak majd fel Isten kimeríthetetlen gazdagságából és szeretetéből. Sőt: egyre közelebb kerülnek Istenhez. Maga Jézus kívánja így, hogy „elhiggye a világ", hogy az Atya küldte őt közénk (vő. Jn 17,21). Az egyház, annak tagjai mindig, de a nagyböjti és húsvéti időben különösen sokat gondolnak Jézus búcsúbeszédére, végakaratára, az utolsó vacsorára, megváltó halálára. E visz- szagondolás során Jézus szabaditó erejéről, megváltó haláláról és feltámadásáról, a Végső Pecsétről elmélkednek. S mindezt azért teszik, hogy újra és újra lendületet, erőt, szárnyaló szivet kaphassanak a Program megvalósítására. Ahol ez a Program feledésbe menne, ahol az Ö végrendeletéről elfeledkeznének, ott — kisebb vagy nagyobb területen — a hívek közössége is kihal. Senki, semmilyen külső erő nem szakíthat el Jézus szeretetétől, az e szeretet erejében összeforrott közösségtől, — erre csak mi magunk lehetünk képesek. Az erősekben, a kitartókban, a szentekben azonban ez a közösség mindig fennmarad, tovább él. Mustármagként gyarapszik, jelként, kovászként hat világunkban mindaddig, amíg az Úr újra el nem jön. Akkor majd Ítél, megítél mindenkit — hűsége vagy hűtlensége szerint. — Es addig? — bár félve és remegve munkálkodunk üdvösségünkért (vö. Fii 2,12), mégis a bizakodók közé állunk és Szent Pállal ismételjük: „Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség, üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard? ...mindezeken diadalmaskodunk őáltala, aki szeret minket. Biztos vagyok ugyanis benne, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok .. . sem egyéb teremtmény nem szakíthat el bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van" (Rám 8,35—39). Szennay András 4
