Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Rezek Román: Elmélkedések a keresztút állomásaira (Teilhard de Chardin fordításaiból)
ELMÉLKEDÉSEK A KERESZTÚT ÁLLOMÁSAIRA P. Rezek Román Teilhard-forditásaiból összeállította Pongrácz Éva Ezek az elmélkedések nem követik a szokásos keresztutak jólismert stílusát. Jézus helyébe az embert és az emberiséget állítják — annak tudatában, hogy „még az egyszerűbb biológus is azt veszi észre, hogy semmi sem hasonlít annyira a Keresztúthoz, mint az emberi hősköltemény" (Teilhard de Chardin: Az emberi jelenség, a magyar kiadás 366. oldalán). Pongrácz Éva már hosszú évek óta elmélkedi és járja ezt a keresztutat. Amikor először összeállította elmélkedéseit, két negatív vélemény hangolta le: ,,Ebben a keresztútban semmi sincs Krisztus szenvedéséből", és: „Keresztutat nem írni kell, hanem élni!" — Az első véleményre cáfolatot kap az olvasó, amikor egyre jobban észreveszi, hogy mi, emberek, az egyre teljesebbre növekvő misztikus Krisztusi Test tagjaiként járjuk egyéni és közösségi kereszt- utunkat s ezzel éppen „kiegészítjük azt, ami még hiányzik Jézus szenvedéséből" — amint ezt Szent Pál tanította. De pozitív formában is — amint Teilhard látja: „örömök, haladás, fájdalmak, fonákságok, hibák, alkotások, szépségek, az Ég és a Föld s az Alvilág hatalmai mind meghajolnak, amikor az Isten és az Ember találkozásakor összefutnak az égi hullámok; s mind leadja azt a pozitív energia-részt, amelyet természete tartalmaz, hogy hozzájáruljon az isteni Erőtér gazdagságához" (Benne élünk, a magyar kiadás 134. oldalán). Az imént emlitett második kritikára pedig ('.„Keresztutat nem írni kell, hanem élni!") — indiszkréció nélkül annyit mondhatok, hogy a fiatal Pongrácz Éva tizenöt éve ápolónő a súlyos szívbetegek egyik kórházában, Bratislavában: sokakkal együtt járja — éli — azt a keresztutat, amely mindnyájunké, hiszen éppen a mi Urunk Jézus jár rajta isteni embertársunkként. Ezzel a Keresztúttal szeretnénk megemlékezni Teilhard de Chardin születésének századik évfordulójáról. ^ I. „Pilátus ... kezükbe adta Őt, hogy megfeszítsék" {Jn 19,16). így szerette Isten a világot! — Hiszek. — Imádok. Tévedés volna az emberben két különböző vonzást megkülönböztetni: egyet a Kozmosz feltételezett természetes Célja felé; egy másikat meg ama természetfölötti Cél felé, amely Isten színelátásakor vár reánk. A Világegyetemben csak egyetlen központ van, s ez egyszerre természetes és természetfölötti is: az egész Teremtést ez az egyetlen Cél mozgatja, előbb az egyre nagyobb Tudat felé, aztán pedig a mind magasabb szentség irányába. Ez az egyetlen Központ pedig a személyes és kozmikus Jézus Krisztus (Forma Christi). A Világmindenségnél kisebb Krisztust hogyan szerethetném mindenekfölött és jobban, mint a Világot? (Világmindenségem) Az kell a gondolkodó Földnek, hogy hite legyen, nagy-nagy hite s egyre csak több és több hite. .. Tudni azt, hogy nem vagyunk bezárva . . . Tudni, hogy valóból túl minden halálon kiút van, lehetőség, fény és szeretet... Ezt tudni képzelgés és hamis találgatás nélkül, (me, mindenképpen erre van szükségünk, ha nem akarjuk, hogy saját életünk sűrű szövedéke fojtson meg minket (Mozgósított energiák). Közel van az az idő, amikor az emberiség észreveszi, hogy biológiailag jutott arra a pontra, ahol választania kell öngyilkosság vagy imádás között, mert olyan helyet foglal el a kozmikus evolúcióban, hogy már képes fölfedezésre és kritikára is (Hogyan hiszek). , Egyesek azt gondolják, hogy vonzóbbá tesznek Téged számomra, ha majdnem kizárólag a Te történeti alakod kiváló vonzásait, jótetteit magasztalják. Dehát, Uram, ha csak embert akarnék szeretni, nem fordulnék-e azok felé, akiket Te adtál nekünk életük vonzó virágzásában? Nincsenek-e mindannyiünk ; körül anyák, testvérek, • barátok, nővérek, akik ellenállhatatlanul szeretetreméltók? Mit várunk a kétezer év előtti Júdeától? Nem. Akit én, mint minden- létező, egész életem kiáltásával, sőt egész földi szenvedélyességgel keresek, más az, mint egy hozzám hasonló, szeretetreméltó valaki. Istent akarok imádni! — Igen, imádni, azaz elveszteni magam a kifürkészhe- tetlenben, belemerülni a kimeríthetetlenbe, megbékélni a römolhatatlanban, felszí5
