Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 2. szám - Széll Margit: "Nézd a tenyeremre rajzoltalak" (Iz 49,16) (A vigasztalás tudományáról és teológiájáról)

Szent Pál ilyen lelkülettel fogadta el az üldöztetést, sőt a halált is; és mert sohasem magában bízott, ezért jól tudta, hogy nincs egyedül, hanem „Istenben (van), aki feltámasztja a halottakat" (TKor 1,9). — Minden keresztény igazi vigasztalója Jézus Krisztus, ezért mondhatja Pállal: ,,Ö ment ki minket is a súlyos életveszélyből, és ezután is ki fog menteni. Belé vetjük minden reményünket, hogy ezentúl is megment minket” (2Kor 1,10).

Az egyház mindvégig vigasztalja a világot

Ez a kijelentés ma, a zsinat utáni korban merésznek hangzik, mert úgy látjuk, hogy az egyház maga is vigaszra szorul: emberi és isteni vigasztalásra. Azt látjuk, hogy minden buzdítás ellenére a szentségi élet hanyatlik; hogy megfogyatkoztak a papi hivatások. A keresztény módon nevelt gyermekek — felnövekedve — elidegenednek az egyháztól. Az Isten színe előtt alapított otthonok az áldozatos, megértő szeretet híján kiüresednek, a keresztény családok éppen úgy szétesnek, mint a meggondolatlanul kötött egyéb kapcsolatok.

Sokan az emmauszi tanítványok szavaival tesznek szemrehányást Jézusnak: „Azt reméltük, hogy meg fogja váltani Izraelt, s már harmadnapja, hogy ezek történtek" (Lk 24,21). — „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!" (Mt 14,27) Jézus szavai csodásán bevilágítanak minden keresztény szívébe, hogy semmit se bánjanak, semmitől se féljenek, és olyan vallomást tegyenek, mint Szent Pál Timoteusnak: , Judom, kinek hiszek..., Jézus Krisztus megjelenése után nyilvánvalóvá lett: Ö legyőzte a halált s az evangélium által fölragyogtatta a halhatatlan életet" (2Tim 1,13.10).

A remény azóta szerleárad a keresztények leikébe. Megértik: Jézus nem azt ígérte, hogy nem lesznek külső kudarcaink, nem fogunk belső kétségekkel küszködmi, — hanem a Lélek örömével biztatott: „Ti most ugyan szomorkodtok, de majd viszontlátlak titeket, akkor örülni fog szívetek” (Jn 16,22).

AZ EGYHÁZ KÖZÖSSÉGÉBEN éljük át szenvedéseinket, de ott nyerünk vigasztalást is. Minden tag szenved a másikért, és ezt az egész egyházért vállalja. „Mert ha szenvedünk, az is a ti vigasztalástokra és üdvösségtekre szolgál. Ha vigasztalásban van részünk, abból ti is nyertek bátorítást azoknak a szenvedéseknek az elviselésére, amiket mi is szenvedünk. Szilárd tehát veletek kapcsolatban a reményünk, hiszen tudjuk, hogy nemcsak a szenvedésben vesztek velünk részt, hanem a vigasztalásban is hozzánk hasonlóan részesültök” (2Kor 1,6—7).

Keresztény közösségünknek az adja meg végső reménységét, hogy nem erre a világra alapoztuk életünket, sikereinket, kudarcainkat; ezt egymás között is megvalljuk, amint Szent Pál vigasztalta a nem hivő környezetben azokat a híveket, akik elvesztették kedveseiket: „Ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincs reményük (az örök életre). Ha Jézus, mint ahogy hisszük, megholt és feltámadt, akkor Isten vele együtt feltámasztja azokat is, akik Jézusban hunytak el... vigasztaljátok egymást ezzel a tanítással" (1Tesz 4,13. 14. 18.).

A vigasztalás — mint látjuk — a keresztény szeretetszolgálat egyik sajátos formája. De csak akkor igazi, ha valódi krisztusi szeretetre épül. „Törekedjetek a szeretetre, gyakoroljátok a lelki adományokat, aki prófétái, az emberek épülésére, buzdítására, vigasztalására beszél..., a közösséget építi vele" (1Kor 14,3). A közösség erényei tehát mindannyiunk vigasztalásának biztosítékai lesznek: „Adja meg nektek a béketűrés és a vigasztalás Istene, hogy Jézus Krisztus akorata szerint egyetértsetek" (Rám 15,5).

A KÖZÖSSÉG LELKE VIGASZTAL. A Szentírás a Lelket Paraklétosznak is nevezi. Paraklétosz az a személy, akit a bajban segítségül hívnak (odvocatus, ügyvéd), hogy támaszt nyújtson és védelmezzen. Az egyház a Paraklétosz erejével állandóan Krisztusra emlékeztet, benne erősít és vigasztalja nemcsak híveit, hanem az egész világot. Jézus búcsúszavaiban örökül hagyta reánk a Szentlelket: „Ha eljön a Vigasztaló ... az Igazság Lelke, Aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam. Tegyetek ti is tanúságot rólam, hiszen kezdettől fogva velem voltatok" (Jn 15,26. 27).

A Szentlélek állandóan működik az egyházban, bőven árasztja ajándékait és szüntelenül erősiti az egységet: Mi ugyanis mindnyájon egy Lélekben egy testté lettünk a keresztség által... Mindannyiunkat egy Lélek itatott át (1Kor 12,13). — A közösség Lelke az, aki kiárasztja a szívekbe a szeretet ajándékait, melyek fokozzák keresztény vigasztalásunk hatékonyságát „béketűrésben és jóságban és az őszinte szeretetben" (2Kor 6,6). Ez a vigasz a Szentlélek gyümölcseiből táplálkozik, magába foglalja a szeretetet, az örömet, a békességet, a türelmet, a kedvességet, a jóságot, a hűséget és a szelídséget (Gál 5,22).

A keresztények egymást vigasztalva valóbon megerősödnek végső reménységükben, mert „ha bennetek van annak Lelke, aki föltámasztotta Jézust halottaiból, Ö, aki Krisztus Jézust halottaiból föltámasztotta, életre kelti a ti halandó testeteket is a bennetek lakó Lélek által" (Róm 8,11).

80