Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - TÁVLATOK - Sólymos Szilveszter: Gondolatok a pap nélküli istentiszteletről
TÁVLATOK GONDOLATOK A PAP NÉLKÜLI ISTENTISZTELETRŐL Bevezetésként álljon Itt néhány mondat az 1976-ban elhunyt Döpfner kardinális, müncheni érseknek híveihez írt utolsó körleveléből, melyet halálakor íróasztalán találtok: „Életfontosságú dologban fordulok ma hozzátok... Bármilyen fájdalmas legyen is, ki kell mondani, hogy belátható időn belül nem leszünk már képesek az egyházmegye minden közösségében minden vasár- és ünnepnap eukarisztiát ünnepelni. Ez a tény nem jelentheti azt, hogy ezek a közösségek havonként csak egyszer-kétszer jöjjenek össze istentiszteletre; ez a gyakorlat a gyülekezet és a hit széteséséhez vezetne. Ez ellen minden erőnkkel védekeznünk kell. Azokban a közösségekben tehát, ahol vasárnaponként nem tudunk szentmisét bemutatni, igeistentiszteletet kell tartani, diákonus vagy világi megbízott vezetésével, aki a szentáldozást is kioszthatja. Fontos, hogy ezt a megváltozott helyzetet mindenki megértse, és a közösségek lelki javának érdekében a szükséges lépéseket megtegye. A papokat kérem, hogy a közösségeket türelemmel és körültekintéssel vezessék be a papnélküli istentisztelet értelmébe; az egyházközségi tanácsok érezzék át felelősségüket és a közösségi istentisztelet érdekében működjenek együtt a lelkipásztorral; legyenek vállalkozó férfiak és nők ilyen istentisztelet vezetésére; minden hivőt szeretettel kérek, hogy az ilyen istentiszteleti szolgálatot vállalókat készséges szívvel fogadják és támogassák őket a püspöktől kopott megbízatásuk teljesítésében. Mindez nem csökkentheti törekvésünket, hogy a jövőben több fiatal vállalja a papi szolgálatot. A jövő papjainak ezekből a közösségekből is kell sarjadniok ...” 1 Ehhez a levélrészlethez nem kell sok magyarázat. Magáért beszél, és mondanivalója a müncheni egyházmegye határain túl is, elevenbe talál. A nagy püspök ki merte mondani azt, ami az utóbbi években teológusok és lelkipásztorok közt már gyakorta beszédtéma volt. 1. A paphiány következménye: igeliturgia áldoztatással — vagy anélkül Köztudomású, hogy mind a 2. Vatikáni zsinaton, mind az azt követő nemzeti szinodusokon ilyen és hasonló megfogalmazások láttak napvilágot: az eukarisztia az egyház üdvösségjavainak teljessége, minden evangelizáció csúcsa és forrása, a keresztény közösség életének középpontja; az egyház az eukarisztiában áll fenn és növekszik. Ugyanekkor szinte mindenütt súlyos paphiány gondja üli meg az egyházi életet. A tényt itt statisztikával alátámasztani nem szükséges, bárkinek saját tapasztalata lehet róla. A helyzet a papság átlagosan magas életkora következtében a közeljövőben még akkor sem javulna, ha most hirtelen felszöknék a hivatások száma. Papi hivatások ébresztése és ápolása mindenütt előtérbe került, és maga Róma legutóbb is intézkedéseket hozott a papság jobb elosztása érdekében (Irányelvek a részegyházak együttműködésének előmozdítására és különösen a papságnak megfelelőbb elosztására; — a Papi Kongregáció, 1980. júl. 22.). — Ezek az önmagukban helyes intézkedések azonban aligha lesznek képesek a paphiányt gyökeresen megoldani. Bár az egyház életében ilyen helyzet nem először áll fenn, mégis, eddig inkább csak helyi tünetként jelentkezett, ma viszont szinte egyetemes probléma. Mi, magyarok, hivatkozhatunk itt a licenciátusok sokat idézett intézményére, melynek kétségkívül nagy szerepe volt ai török uralom idején a nép között a hit fennmaradásában. Hogy ez a gyakorlat az ország 81
