Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 2. szám - Széll Margit: "Nézd a tenyeremre rajzoltalak" (Iz 49,16) (A vigasztalás tudományáról és teológiájáról)

Mert ezt mondja az Úr: íme, én kiárosztom a békét... ölükben hordozzák majd csecsemőiket és térdükön becézik őket. Mint fiút, akit anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én is titeket" (!z 66,10—13).

„Ne félj hát, megváltalak, neveden szólítlak, az enyém vagy!" (Iz 43,1b) A hivő ember ezért Istennél keresse az igazi vigasztalást: „Éreztesd irgalmad vigasztalásomra, így ígérted ezt meg szolgádnak!” (Zsolt 119,76). — És crmint már megtapasztalta az Isten erősítését, leikéből feltör a hála: „Zengjetek dicséretet..., mert az Úr megvigasztalja népét és megkönyörül szegényein" (Iz 49,13), „az vigasztal a szomorúságban, hogy szabad életet önt belém” (Zsolt 119,50).

JÉZUS KRISZTUS SZEMÉLYÉBEN a vigasztalás Istene emberileg is megtapasztalhatóvá vált, hiszen Krisztusban láthatólag kinyilatkoztatta magát. A szomorúság helyébe örömet hozott, az elesetteknek testi erőt, lelki bátorságot adott. Aki figyelmesen olvassa az evangéliumot, Jézusban megtalálja mindazokat a vonásokat, amelyek a vigasztaló ember jellemzői: Úgy is mondhatjuk, Jézus az emberi lét alapvető vigasztalásának örömhírét hozta el az embereknek.

Jézus — egész evangéliumában — bátorságot önt a bűnösök, az elesettek, a szomorko- dók szívébe. Mikor Péter anyósát meggyógyítja, az evangélista megjegyzi: „(gy beteljesedett Izajás jövendölése, Ő átvette betegségeinket, és bajainkat hordozta” (Mt 8,17). „Bízzál fiam, bocsánatot nyertek bűneid!" (Mt 9,2) — „Bízzál leányom, a hited meggyógyított!” (Mt 9,22)

Jézus tanítása és csodái mind azt jelzik, hogy megtisztítja a lelket, meggyógyítja a testet és megerősíti az egész embert. Reményt és megnyugvást ígér az élet küzdelmeiben: „Gyertek hozzám, akik elfáradtatok és akik terheket hordoztok —, én megkönnyítlek titeket — s megtaláljátok Ielketek nyugalmát” (Mt 11,28k).

ISTEN LELKE A VIGASZTALÓNK. Az első Pünkösdkor Jézus tanítványai - minden eddigi kudarc és szenvedés ellenére — már bátran és világosan hirdették a teljes üdvösség örömhírét. Egyidejűleg szeretetszolgálatukkal enyhítették az emberi nyomorúságot, segítették a betegeket, az özvegyeket, a szegényeket, vigasztalták a szomorúakat, tehát a Lélek ajándékait az élet minden helyzetében gyümölcsöztették.

A keresztények vigasztalása valóban igazi prófétai küldetés, mert emberek erősítésével egyidejűleg tanúságot tesznek Isten irgalmasságáról azok előtt, akikben az élet szenvedései elhomályosították Isten erejét. így vigasztalt már Dávid próféta is, Szent Péter őt idézi a pünkösdi beszédében:

„Szemem előtt az Úr minden időben,

Ű áll jobbomon, meg nem inoghatok, örül hát szívem és lelkem énekel,

Sőt testem is reményben nyugszik el.

Mert nem hagyod lelkem a holtak honában, nem engeded, hogy rothadás érje szentedet.

Az élet útját mutatod nekem, és örömmel töltesz el színe előtt"

(ApCsel 2,25—28; Zsolt 16,8—11).

A vigasztalás teológiájának alapjait

Szent Pál vetette meg, kiindulva az ősegyház gyakorlatából. Mondhatjuk, hogy valóban lélektani kiindulásé teológia ez, hiszen saját átélt gyötrelmeiben, kudarcaiban és elesettsé- gében megtapasztalta, hogy — bár igen sok testvér vigasztalta —, az igazi Vigasztaló az Isten, belőle árad a hívekbe is a segítő erő:

„Áldott legyen az Isten, Urunk Jézus Atyja, a vigasztalás Istene. Ö vigasztal minket minden szomorúságunkban, hogy mi is vigasztalhassuk azokat, akik szomorúak, azt a vigasztalást nyújtva, amit Ő nyújt nekünk ...” (TKor 3,7).

Szent Pál a mai ember közvetlenségével írja le a kímélet, a vigasztaló szeretet segítő szavait, de mindig kiemeli, hogy az emberi gyöngeségben az Isten ereje lehet igazi vigasztalásunk (2Kor 4.L).

Az evilág — hiúságaival vagy kétségeivel — sokaknak értelmét könnyen elvakítja, hogy ne ragyogjon fel számukra Krisztusnak, Isten képmásának dicsőségéről szóló evangélium világossága (vö. 2Kor 4,4). Lepel borul ugyan szívükre, de ha az Úr Lelke megvigasztalja őket, felszabadulnak gúzsba kötöttségükből: „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. Mi pedig mindnyájan födetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét, a dicsőségben fokról fokra hasonlóvá változunk az Úr Lelke által” (2Kor 3,17—18). — Ez az átváltozás azonban szenvedés nélkül nem megy. A szenvedést, vigasztalanságot a keresztény Krisztusért vállalja, mert tudja: „Amilyen bőven kijut nekünk Krisztus szenvedéséből, olyan bőven lesz részünk Krisztus révén a vigasztalásban is (2Kor 1,5).

79