Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: Végrendelet és program

szlvükbe-lelkükbe befogadniuk, mint az ,,Isten országának titkát" (Mt 13,11). Ez a titok nem valamiféle „titkos tanítás" vo.lt a ,,beavatottak számára", hanem annak lassú feltárása, kibontakoztatása, hogy egyre inkább megértsék és magukévá tegyék a szeretet titkát, hogy ne csupán szavakból, ne csak könyvekből, hanem valóban az „Isten bölcsességéből" tanuljanak. — Egyházunk életének ma talán legnagyobb ínsége és problémája, hogy kevesen vannak, akik valóban a Mester munkatársaivá, az Ország ügyének képviselőivé, a Program megvalósítójává kívánnak válni. Kevesen vannak a Végrendelet szellemében élő Krisztustanítványok.

Es itt elérkeztünk egy újabb „programponthoz": az igazi apostoli munkához, az apostolkodás feladatához, „...tegyetek tanítványommá minden népet..." (Mt 28,19). — „Úgy küldetek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé. Legyetek okosak, mint a kígyók és egyszerűek, mint a galambok" (Mt 10,16). — „...ne töprengjetek, ...abban az órában megadatik nektek, hogyan beszéljetek..." (Mt 10,19). Es „amikor leszáll rátok majd a Szentlélek, erő tölt el benneteket és tanúim lesztek... a löld határáig" (ApCsel 1,8). — Aki csak kicsit is ,,belekóstolt" ebbe az apostoli munkába, az Országért végzett, Jézus küldő szava nyomán vállalt munkába, az jól tudja, hogy a maga erejéből szinte semmire sem képes. Amint a csend és az imádság, a meghitt Isten-kapcsolat előzménye, előkészítője, — úgy az apostoli munka következménye annak, hogy valaki valóban Istent helyezi élete középpontjába. Jézus „apostola", küldetését vállaló tanítványa, meghívott és küldött munkása azonosul Isten ügyével, mert szive mélyéből, őszintén szeret. Az evangélium hirdetése szinte belső „kényszerré" válik számára, ezzel „nem dicsekszik", mivel ez „kényszerű kötelessége" (1Kor 9,16). Es Pállal aggódva, lelkiismeretvizsgálatot tartva mondja: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot" (u. o.).

Aki Krisztus végrendelete, programja szerint rendezi, alakítja életét, az tudatában van annak, hogy a hívők közösségét összetartó, egységét biztosító erő a szeretet. Sőt: ez igazolja egyedül, hogy valóban Jézus küldetésében járunk. „Legyenek eggyé mindnyájan. Amint te Atyám bennem vagy és én benned, úgy legyenek ők is bennünk, hogy Így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem ... és megtudja így a világ, hogy szereted őket, amint engem szerettél" (Jn 17,21—23). Az emberek szive-lelke csak ott és akkor válhat eggyé, egységessé, ahol valóban Isten szeretete fűzi őket össze. Igazi egység, emberi közösség — szeretet nélkül, — ez önámítás, sőt ellenmondás. Ahol az emberek épp csak „együtt vannak", de nem fűzi egybe őket Jézus Lelke, a Szeretet ereje, ott nem beszélhetünk Krisztus-közösségről, egyházról. így is fogalmazhatunk: ahol nem válik a hívők kisebb-nagyobb csoportja valódi közösséggé, ott nincs, talán soha sem volt valódi szeretet. Az a szeretet, melyről Jézus végrendelkezett, melyet parancsként hagyott örökségül: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket" (Jn 15,12). A valódi szeretetközösséget kell kialakítania, ápolnia, ha kell, hát újraélesztenie minden keresztény családnak, a hívők kisebb és nagyobb közösségének.

A krisztusi szeretetközösség nem oszlik meg hatalmaskodókra és elnyomottakra. Krisztus azt akarja, hogy amint ő is szolgálni jött és nem uralkodni, épp úgy tegyenek mindazok, akik az ő nevében gyűlnek össze. Az odaadó munka, a másokért vállalt áldozatos élet: ez fémjelzi a valódi, a szeretet erejében összegyűlt közösséget. A végrendelkező, a programot adó Jézus: a másokért élő, az életét mindenkiért odaadó, mindenkin segíteni kész Istenember. Annak valódi „képmása", aki a Szeretet. A szeretetből szolgálni jött Jézus végrendelkezik a köztünk élő öregekről, betegekről, magányosokról, a bajba jutottakról, szomszédunkról vagy az ismeretlen idegenről, mindenkiről, aki testi-lelki szükséget szenved. A Jézus programja szerint élő embernek minden munkája — szolgálat. Emberek szolgálata — Jézus akarata és példája szerint — Istenért.

E szolgálat szelleméből fakad, hogy — Jézus követségében járva — egyszerűbben, szerényebben éljünk. Bár tudjuk, hogy szellemi-lelki kincsek közvetítésére kaptunk meghívást, de azt sem feledjük, hogy nem a sajátunkból adunk. Amit mi is kaptunk, azt nyújtjuk másoknak, a rászorulóknak. A szerető és áldozatos szolgálat nem engedi, hogy „ellenszolgáltatásként" anyagi javakat gyűjtögessünk, hogy földi kincsekben gazdagodjunk. „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába" (Mt 19,24). Ezért boldogok a szegények, az anyagi értékektől önmagukat függetleníteni tudó, a valóban „szabad" emberek — övék lesz a mennyek országa (vö. Lk 6,20).

Napjaink anyagi javak után futó, földi kincseket nemcsak gyűjtögető, de harácsoló, pénz után sóvárgó világban újra meg kell találnunk, tel kell fedeznünk — mert Jézus programja ezt állítja elénk — o szerényebb, egyszerűbb, igénytelenebb életstílust, Csak az anyagi javakról önként lemondani kész, önzetlen magatartás lesz képes korunk modern betegségének, a mértéktelen konzumszemléletnek és gyakorlatnak ellenállni. A jólét istenítése, az életszínvonal emelésére törő, soha ki nem elégíthető vágy kiöli a másokon segítésnek, az önzetlen szeretetnek, a szolgálatnak szellemét a „mammon rabszolgáinak" leikéből. — Jézus3