Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - Gál Ferenc: Az egyház küldetése
Az egyház életében a pünkösd is, mint a bábeli nyelvzavar ellentéte, a misszió motívuma volt. Jézus a Szentlélek áltol a szeretet kötelékében akarja gyűjteni a különböző nyelvű embereket. A Lélek készteti az apostolokat arra, hogy Jézus tanúi legyenek, s az Apostolok Cselekedetein végigvonul az egyetemesség igénye. Ez készteti az apostoli egyházat arra, hogy gyokorlatilag is ledöntse a válaszfalat a zsidók és pogányok között, amikor hatályon kívül helyezi a mózesi törvényt. Péter levelében (I. 2,9) pedig már új választott népről van szó, amelynek jellemzője nem a testi leszármazás, hanem Isten nagy tetteinek hirdetése. Az egyház missziójának tisztázásában kezdettől fogva helyet kapott a szeretet gondolato. Az Atya szeretetét akarták utánozni, amellyel az emberek felé fordult. A 2. Vatikáni zsinat missziós dekrétumában szintén helyet köp ez a motívum (nr. 12). De hivatkozik arra a szere- tetre is, amellyel az egyház tagjai Istent szeretik. Ez ösztönzi őket arra, hogy osszák meg minden emberrel a jelen és a jövő élet lelki javait (nr. 7.). Ügy, mint ahogy Péter apostol megkívánta, hogy o hivők Krisztus jóságát és szívélyességét éreztessék még a közömbös és ellenséges környezetben is (Pt 2,12), vagy ahogy Pál apostol visszautasította azt a vádat, hogy őt személyi érdek, vagy anyagiasság vezeti oz evangélium hirdetésében. Munkájának rúgója Krisztus szeretete volt. Teológiailag az atyák idejétől fogva világos volt, hogy a misszió nem más, mint az egyház katolicitásának, egyetemességének megvalósítása a történelemben. De amint a katolicitás gyökere az ember és a kozmosz természetében van, úgy a misszió is az embernek Istenre és az egyházra való ráirányulásából, illetve az ezt érintő egzisztenciális helyzetéből vezethető le. Az emberben megvan az alapvető ráirányulás a transzcendens célra, s a kegyelem csírái is ott működnek az életben és a különféle vallások törekvéseiben. Ezek arra várnak, hogy aktualizálódjanak, s hogy megkapják o kibontakozás lehetőségét. Amellett az ember mindenütt megéli a bűnnek, a gonoszság hatalmának a terhét, s ettől is szeretne szabadulni. Isten országának hirdetése ezt oz örömhírt közli az emberrel. Ebben részben már benne van a felelet arra a modern ellenvetésre is, hogy miért kell misszió, ha a jóhiszemű emberek mindenütt üdvözülhetnek. A misszió az isteni kinyilatkoztatás közvetítésével nem egyszerűen az örök üdvösséget ajánlja fel, hanem oz ember földi életét akarja krisztusi magaslatra emelni, hogy öröme és reménye legyen, s valamit elővételezzen az örök élet teljességéből. A misszió címzettje A címzett minden ember, aki még nem ismeri az evangéliumot. Ez kitűnik Krisztus parancsából. De nem az elvont emberi létről van szó, hanem a konkrét emberről, aki személyes szabadsággal, méltósággal rendelkezik, s aki konkrét történelmi és társadalmi adottságok között él. A hozzá való közeledés módszerét abból kell levezetni, hogy az üdvösséget isten, a Teremtő ojánlja fel, aki az embert szabadnak, az igazság keresőjének és a szeretet hordozójának teremtette. Az evangélium a természetes embert akarja tökéletesíteni, nem pedig emberi méltóságából kiforgatni. Isten olyannak teremtette az embert, hogy a másik személy felé nyitott legyen, megvan benne a szellemi értékek közlésének és elfogodásának képessége. Tud kérdezni és várja a feleletet. A vallási missziónak azt kell érzékeltetnie, hogy végső fokon Isterv tárult ki előtte, ő üzen, ő ajánlja fel szeretetét. Azért itt figyelembe kell venni mindazt, amit a teológia az emberről, mint oz ige hallgatójáról elmond (K. Rahner, Hőrei des Wortes, 1963; P. Rossano, Man and Religion, Roma, 1971). Tudni kell azt is, hogy az ember soha nem élt a tiszta természet állapotában, hanem mindig megvolt a meghívása az örök életbe, és nem hiányzott a kegyelmi segítség sem. A 2. Vatikáni zsinat úgy fejezi ki magát, hogy „Isten rejtett módon mindig jelen volt az emberiség életében”. Amennyiben pedig elővételezte a megváltás kegyelmeit, annyiban az ember részese volt a húsvéti misztériumnak, s a Szentlélek hatását is érezhette. Valamilyen természetfölötti szituáció tehát mindenütt előkészíti az isteni szó hirdetését és befogadását. Viszont a drámai feszültség abból adódik, hogy állandóan jelen van a bűn romboló hatása is, annál inkább, mivel az áteredő bűn az embert természetes képességeiben is megsebezte. Amíg valahová el nem érkezik a kinyilatkoztatás, az a „tudatlanság ideje” (ApCsel 17,30), s ott különös szükség van „Isten türelmére” (Rám 3,26). Az ember ilyen állapotban az isteni gondviselés tárgya. Kétségtelen, hogy az ember önmagában homo reiigiosus, de transzcendens igényét és igazságra való törekvését elferdítheti a tévedés, az ösztönösség, a kulturális vagy társadalmi hagyomány. Azt mondtuk, hogy bizonyos természetfölötti hatás átjárja mindenütt a konkrét társadalmat és az egyes személyt, de hogy milyen közvetlen kapcsolat áll fenn az általános isteni gondviselés és az evangélium között, azt nem könnyű eldönteni. Lehet azt állítani, hogy az evangélium nyíltan azt adja, ami burkoltan benne van az emberi törekvésekben? Ezek a szembeállítások, hogy burkolt és nyílt, tudat alatti és tudatos, általános és kifejezett, túlságosan 67
