Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - Gál Ferenc: Az egyház küldetése
megőrizni. A jövendölések ózonban azt mutatják, hogy Isten az egész emberiséghez akar szólni, s az üdvösséget is mindenkinek szánja. Ábrahám azt az ígéretet kapja, hogy ivadékában áldást nyer a föld minden népe (Tér 12,3). Eljön az idő, amikor a népek áldozata is kedves lesz Isten előtt (Mai 1,11). Az ószövetségi teológia mindezt úgy vette, hogy a Messiás Isten mindenható erejével kiterjeszti a mózesi törvény uralmát a népekre, amelyeket először megbüntet a választott nép ellen elkövetett bűneik miatt. A Krisztus előtti század apokrif irataiban csak Isten beavatkozásáról van szó, de nem a zsidó vallás történeti missziójáról, expanziójáról. Jézus személyileg szintén csak a zsidó nép keretei között működik. A keretet nem lépi át akkor sem, amikor világossá válik, hogy népe elveti őt, mint messiást. Nem megy a pogá- nyokhoz, hanem vállalja a vértanúságot, Jahve szolgájának a sorsát, az engesztelő áldozatot, és éppen ezzel tette lehetővé Isten országának eayetemes kiáradását. Tanításában egyáltalán nem emlegeti az Izrael ellenségeire vonatkozó ítéletet. Az ítélet az egész világnak szól, de mindenkinek saját erkölcsi tettei szerint. Ő a népek emlegetése helyett az egyes embert szembesíti Istennel, az Atyával, s az egyes embert akarja Isten gyermekévé tenni. A pogá- nyok megtérését előre jelzi a tékozló fiú hazatérésében; sőt nyíltan kimondja, hogy a választott nép hitelessége miatt elveszti az Isten országát, és olyan nép kapja meg, amely megtenni gyümölcsét (Mt 21,43). A világ népei letelepszenek Ábrahám mellett az Isten országában, viszont a hitetlen zsidókat kirekesztik. Krisztus körül új, nép, új család keletkezik, amelynek azok lesznek tagjai, akik megteszik az Atya akaratát (Mt 12,50). Jelzi, hogy Ábrahám utódain kívül más juhai is vannak, akik idegen akolbái valók, s azokat is egybe kell gyűjtenie (Jn 10,16). De tudja, hogy először magára kell vennie Jahve szolgájának áldozatát. A búzaszemnek el kell halnia, hogy sok termést hozzon (Jn 12,20). Életét oda kell adnia sokakért (Mk 10,45) és a vérét is sokakért fogják kiontani (Mk 12,24). Egyetemes vonzása majd akkor kezdődik el, ha felemelik a földről, vagyis, amikor a kereszten végbevitte a ki- engesztelődés áldozatát (Jn 12,32). Ű tehát személyes működésével a zsidó nép körében maradt, hogy teljesítse a nekik adott ígéreteket, de már tanítása és viselkedése az egész emberiség felé mutat. Végül halála és feltámadásai létrehozta az egyetemes misszió előfeltételeit, akkor már meg is adhatta a parancsot apostolainak, illetve egyházának, hogy evangéliumát vigye el a föld határáig. Az apostoli egyház missziós magatartása tehát egyszerre táplálkozott Jézus földi működéséből és a feltámadása után adott parancsból. Az evangéliumokkal nem egyeztethető össze az a nézet, hogy Jézus csak zsidó vallási mozgalmat akart, és apostolai csináltak belőle világvallást. A pünkösdi esemény már világosan jelképezi a minden nyelvből és népből alakult egyházat, s Pál apostol majd úgy beszél a pogányokról, mint társörökösökről, akiknek éppen úgy joguk van az evangéliumhoz, mint a választott nép fiainak (Ef 3,6). Az egyházi misszió motívumai Az evangélium egyetemes hirdetésének első indítéka kétségtelenül a feltámadt Krisztus határozott parancsa, amelyet legünnepélyesebben Máté (28,18—19) közöl: „Én kapt'am minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát tegyétek tanítványommá mind a népeket." Márk (16,15) az egész világról és minden teremtményről beszél. Lukács szerint (24,47) megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni minden népnek, s végül János a missziónak végső gyökerét, az Atyát nevezi meg: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ezek alapján érthető, ha Pál apostol minden ember adósának érzi magát, görögnek és barbárnak, tudósnak és tudatlannak (Rám 1,14). Jézus az Atyától kapott küldetést adja tovább, azért a hatalomnak és a karizmatikus erőnek a forrása az Atya marad. Ahogy Isten atyasága egyetemes, úgy egyetemes az egyház feladata is. Az egyház olyan ügyet képvisel, amely mögött a végtelen hatalom és az atyai irgalom adja a támaszt. Az Atya a gyermekei felé az élet forrása. János első levele abban látja az aposto'i feladatot, hogy „az élet Igéjét hirdesse”. Azét az életét, „amely az Atyánál volt, és megjelent közöttünk". Az Atya éppen atyasága miatt minden gyermekét fel akarja venni a Fiával, Jézus Krisztussal való közösségbe (1Jn 1,1—3). Különben az életnek, a fénynek, a szabadulásnak az ígérete már ott van az Ószövetségben. Iz 49,6-ban Jahve azt mondja Szolgájának: A nemzetek világosságává tettelek, hogy üdvösségem' eljusson a föld határáig. Jézusnak a mustármagról, a hálóról, a királyi lakomáról szóló példabeszédében visszhangzik ez az egyetemesség. Sőt főpapi imájában is úgy érzi, hogy az Atyától kapott fiúi dicsőséget meg kell osztania az emberekkel. Pál apostol pedig azzal utal Isten atyaságára, hogy nem annyira uralmáról beszél, hanem inkább a kegyelmi adományoknak, az irgalomnak, a szeretetnek, az üdvösségnek, a megigazulásnak, a kiengesztelődésnek, a megváltásnak, a fogadott gyermekségnek a kiáradásáról. 66
