Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: Végrendelet és program
„tételesen" nehéz lenne bemutatni, felsorolni. Biztos, hogy sokminden lényegest mondott el belőle lézus, amikor búcsúbeszédét tartotta, „végrendeletét" elmondotta, — benne cseng a „nyolc boldogság" meghirdetésében, és szinte minden szavában. Alapjában és lényegében azonban egyetlen egy igazságot tartalmaz, egyetlen nagy követelményt állit elénk: Isten a szeretet — és ezért nekünk is szeretnünk kell Istent és őbenne, őérte mindenkit. Jézus egész földi életével Isten szeretetét kívánta kinyilatkoztatni, megismertetni, „elénk élni". Az emberré lett, a közénk jött Isten: a megtestesült Szeretet, Isten szeretetének látható, érzékelhető megnyilatkozása világunkban. Mindazok pedig, akik felismerik, befogadják őt, a titokzatos és mégis, történetileg is megragadható „megtestesült Szeretetet", — a jézusI program tanúsítói és tanúságtevői. A krisztushivők közösségének, az egyháznak minden időben, ma is legégetőbb gondja és legnagyobb fájdalma, hogy tagjai nem teszik kellőképp magukévá Jézus programját. Bár sokan ismerik, de nem élnek szerinte. Mert hát miben is áll az egyes hivő számára saját „kereszténysége"? — Talán abban, hogy vasárnap eljár misére, csendben elmondja esti imáját? Esetleg kisebb anyagi áldozatokat hoz, megfizeti az egyházi adót? — Természetesen mindez jelent valamit. Hol többet — hol kevesebbet. Az ilyen, általában külső cselekvések értékét a lelkűiét fémjelzi, melyből fakadnak. De hát ez, csupán ez lenne Jézus programja, illetőleg annak magunkévá tétele és a szerinte való élet? A következő kis felsorolás távolról sem kívánja kimeríteni és bemutatni a jézusi programot. Azt „papíron" bemutatni egyébként sem lehet. De fel szeretné villantani annak néhány alapvetően fontos vonását. Mindjárt elsőként említhetjük az őszinte istenkeresést. „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek" — mert a mennyei Atya az ilyen állhatatosan kitartókat jutalmazza meg (Mt 77). Természetesen a kitartó, állhatatos keresésnél éberségre és elmélyült imádságra van szükség: „Virrasszatok és imádkozzatok" — mert a test gyengeségekkel terhelt, a világ lehúzó erő lehet (Mk 14,38). Az élet zaja, számos gondja-baja között az ember könnyen enged a kísértésnek: tervez és szervez, ezerféle dologra ügyel, de képtelen „ott belül" csendet és nyugalmat teremteni. Pedig enélkül nem megy semmi, a jézusi program délibábos messzeségbe, egyre távolabb kerül. Az imádság, a virrasztó éberség, a csendes visszavonulás percei — legalább percei — első feltétele annak, hogy ne céltalanul bolyongjunk és tanácstalanul keressünk, hanem megtaláljuk lelkünk békéjét és találkozzunk Ővele, Aki ezt a belső csendet, a hosszabb-rövidebb visszavonulást nem biztositja önmaga számára, annak lelkében a világ zaja elnyomja Jézus hivó, programot adó szavát, az isteni mag nem tud lelke szántóföldjén gyökeret verni. Az egyháznak, de a világnak is szüksége van — ma jobban, mint valaha — olyan emberekre, akik időről-időre visszavonulnak, hogy eszmélkedjenek, elmélkedjenek — és imádkozzanak. Három-négy perc naponta, — ez kezdetnek, „begyakorlásnak" elég. Akit azután lassan megragad, egyre inkább magához vonz Jézus szeretete, aki számára egyre vonzóbb, „izgatóbb", ösztönzőbb lesz a „program", az már nem fog ennyivel megelégedni. Jézus maga is — pedig Isten Fia volt — éjszakákon át imádkozott, egyesült földi életében — olykor könnyhullatás közt, panaszos imádságban is — mennyei Atyjával. Nagy döntései, élete „krízishelyzetei" előtt visszavonult a magányba és hosszan imádkozott. Röviddel halála előtt Így foglalta össze élete titkát: az Atya mindig nálam van, velem van. — Isten velünk van és nálunk marad. Mi hűtlenkedhetünk, ő hűséges marad, mert önmagát meg nem tagadhatja (vö. 2Tim 2,13). De mi: nem fordulunk-e el tőle, nem némítja-e el hivó szavát a világnak zaja? A jézusi programnak feltétele, de nem célja, nem középpontja a csend biztosítása. Elmélkedni, a magányba vonulni a Jézust még nem ismerő vagy fel nem ismerő buddhista szerzetes is kíván. A jézusi program, a jézusi élet középpontjában az Isten országa áll. „Elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek és ezeket (étel. ital, ruházat stb.) mind megkapjátok hozzá" (Mt 6,33). Éppen ezért „nem szolgálhattok két úrnak... az Istennek is, a Mammonnak is" (Mt 6,24). Az abszolút Valóság, az Élet, az Úr — az Isten és az ő országa. Jézus maga is feladatának tekintette, hogy olyan embereket hívjon meg, gyűjtsön egybe, „iskolázzon", akiknek életük középpontja és célja Isten. Akik számára az Ország ügye mindennél előbbre való. Az ilyen emberek a valóban teherbíró, a nap hevét viselni kész, kitartó, nem a bért számonkéró, nem földi javakat és jutalmakat kereső „szőlőmunkások". — Az Isten ügyét képviselő, az Országért fáradozó lelkipásztoroknak és világi tanítványoknak egyaránt feladata, hogy megszerettessék a Programot. Hogy munkatársakat keressenek, akik életüket Istennek és az Ország ügyének áldozzák. Természetesen az ilyen munkatársak nem maguktól teremnek. Krisztus sem „találta meg" csupán tanítványait, közvetlen munkatársait, hanem meghívta, nevelte, „iskolázta" őket. Amíg azok lassan „munkatársakká váltak az Isten országában" (Kol 4,11), amíg „munkatársai és katonái" (Fii 2,25) lettek az igazságnak" (vö. 3; In 8) — mindez Jézusnak sok fáradozásába, munkájába került. A „kiképzés ideje" soká tartott, hiszen nem kisebbet kellett 2
