Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Lotz Antal: Az eszkatológia alkalmazása a lelkipásztorkodásban
röl, majd bővebben a 69,-nél: A végső életközösség Istennel — címen. Előírja: Remény és vigasz szellemében kell ezt tanítani, de nem szabad elhallgatni a felelősséget, melyet ki-ki visel.8 Visszatérve a kiindulóponthoz, — fel kell tenni az önkritikus kérdést: Hogyan alkalmazzuk eszkatologikus szemléletünket beteg híveink ágyánál? Kórházi betegeinknél mindig van némi megrendültség, elhagyatottság-élmény. Ilyenkor egy-egy beteg ellátásakor néha egész kórterem is kedvet kap, hogy rendezze lelki ügyeit. Ritkább lehetőség, ha maga a pap is betegköpenyben, ápoltként van a kórházba utaltak között. De ez a könnyebb eset. A beteg egy másik szenvedőtől, akit látott délelőtt sorban állni a röntgennél, vagy vért adni a műtőben — természetesen hitelesebbnek fogadja el az evangéliumról, örök jutalomról szóló vigasztalásokat. Amikor a lelkipásztor mint látogató megy be hozzá, világért se úgy üljön ágya szélére, mint aki siet, a listáját nézegeti, rutinmunkát végez. Szakítson ki időt, hogy például a beteg kezét fogja. Hogy a szentáldozás után meg is itassa. Vagy a párnáját kényelmesebbé tegye. Nagyon pozitív értékelést kapott az egyházi sajtóban is a beteglélektani szakkönyv.9 Az otthonában fekvő beteghez már minden plébános úgy megy, mint családtagjához. Itt nincsenek a kórházban lévő esetleges gátlások. Viszont sokkal nehezebb az első látogatás, Nehogy azt vélje a beteg, hogy a pap már temetni akarja őt. Ilyenkor ajánlható, hogy az évszaknak megfelelő általános magyarázattal toppanjon be hozzá: Most január van, minden betegemnél fölszentelem a lakást. Februárban: Jöttem Balázsáldást adni. És így tovább: Márciusban hamvazni, áprilisban barkát hozni, májusban szentelt búzát, adventben fenyőágat. — Ilyen előkészítés megkönnyíti, hogy a második látogatásnál már szentségekhez is járuljon a beteg. — Említsük meg itt: Nem lehet eléggé ajánlani a szentkenet KÖZÖS templomi kiszolaáltatását. Biztassunk felvételére mindenkit, aki 60. életévét betöltötte. Évente újra is fölveheti e szentséget. Az új rubrikák ajánlják annak a paraliturgikus szokásnak a kiaknázását is, hogy virrasztónak a ravatálnál.10 Napjainkban több pap is eljár az ilyenekre, főleg ahol kisebb a község, személyesebb a kontaktus híveivel. Ha valahol, akkor itt kell rámutatnunk világnézetünk sarkalatos tételére, a húsvéti reményre. A lelkipásztori kézikönyvek a virrasztásról teljesen hallgatnak, e kérdésnek még liturgikus szakirodalma sincs. A még dívó szokásokat inkább a vallási néprajz gyűjti egybe. — Mintegy 15 éve egészségügyi rendelkezések szabják meg, hogy minden halott a ravatalozóban várja a temetést, továbbá ezen ravatalozókat meghatározott esti órában bezárják. Itt két eset képzelhető el. Vagy vannak „siratóasszonyok”, „rózsafüzéresek”, akik imakönyvvel, olvasóval, tehát bizonyos lelki programmal vonulnak ki. Ha ott mi megjelenünk, 5—10 percre kérjük énekeik felfüggesztését és mondjunk valami kötetlen beszédet, vagy imát. Ilyenre a régibb és az idézett új temetőkönyvek szolgáltatnak vázlatokat. Számítanunk kell arra, hogy sok ember számára ez az utolsó lehetőség, hogy még papot lássanak. Mert temetésre elmennek, de már templomba nem. — Ahol nincsenek ilyen néphagyományok, ott sokszor maguk a rokonok is üresnek érzik, hogy például este 7-től fél 9-ig teljes némaságban körülüljék a halottat — csak mert félnek a megszólástól. (Tudok helyről, ahol ezalatt a hölgyeknek kiflit, a férfiaknak pálinkát szolgáltak ki.) Ilyen szituációban az első 2-3 esetnél furcsán néznek a papra. De idővel megszokják, sőt el is várják. Magam is olyan faluban működöm, ahol nagy népi hagyományok még nem alakulhattak ki, mert csak 1935 óta van parókia. De egy évtized alatt alakítottam ki szokást e téren is. Előbb röviden elmagyarázom, hogy milyen volt a „praesente cadavere” virrasztás a középkorban, hogyan végezték a halott zsolozsmát. Ennek megfelelően most nem három „Nokturnust” fognak hallani, hanem három imát, három éneket. Ezeket gondosan variálom, de a „Commendatio animae” valamelyik részben mindig benne van. — Nagyvárosokban ez természetesen lehetetlenség. Ott félórával a temetés előtt hozzák fel a jegelőből a koporsót a ravatalozóba. Vettem részt azonban olyan városi temetésen, ahol ezt az időt sem töltötték néma szemlélődéssel, hanem imádkoztak és énekeltek. Ahogyan a születést és az esküvőt, úgy a halált is az élet egzisztenciális sarokpontjának kell tekintenünk. Sőt, ez utóbbinak minőségére készülünk a számunkra megszabott egész földi élet folyamán. Szeretettel kívánom minden paptársamnak, hogy a Halottak Anvakönvvében azon kérdőrovatban, hogy „el volt-e látva szentségekkel?” — minél kevesebb legyen a nem, és eszkatologikus pasztorációnk következtében minél gyakoribb az igen. Jegyzetek 1. Világirodalom, 1963-as kiad. 136. old. — Az emberiség nagy századairól szólva, a IV. sz. egyházatyáiról ír. „Az egyházatyák műveinek olvasásához nem vagyunk elég éles- eszűek, és hiányzik belőlünk a dogmatikus kíváncsiság is..." — 2. Vanyó László szer249
