Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 4. szám - KÖRKÉP - Kiss László: A keresztény kultusz szíve: az eukarisztia
Jézus az utolsó vacsorán az eukarisztia alapításakor a „szövetség véréről” beszél (vő. Mt. 26,28; Mk 14,24). Szavaival félreérthetetlenül utal az első szövetségkötésre, amikor a zsidó nép vezére, Mózes az áldozati állatok vérével meghintette a népet és így szólt: „Ez annak a szövetségnek a vére... melyet az Úr..., kötött veletek” (Kiv 24,8). Jézus is áldozatul adta értünk életét és Istennel kötött szövetséget vérével pecsételte meg. Szeretetből fakadó önfelajánlását többször is hangsúlyozza: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon és életét adja váltságul..." (Mk 10,45; Mt 20.28). Mint jó pásztor „életét adja juhaiért” (vö. Jn 10,11). Helyes és a Szentírás tanításának megfelel, ha az Űr életét — főleg szenvedését és halálát, feltámadását — áldozatnak lógjuk lel és az ószövetségi áldozati szókincs felhasználásával közelítjük meg. Mit jelent az áldozat a Szentírásban? Mai szóhasználatunkban az „áldozat" valamitől való megfosztottságot, valamiről való lemondást, vagy valamilyen szerencsétlenséget jelent. Halljuk, hogy egy járványos betegség „szedi a maga áldozatait", a gyilkos „megkínozta áldozatát”, valaki az elsőbbséget meg nem adó gépjárművezető „meggondolatlanságának esett áldozatául”. Egy nép „nagy áldozatot hoz” szabadsága kivívásáért, az egyszerű szülő „sokat áldoz” gyermekéért, a jószívű ember „minden áldozatra kész”. Az „áldozat” — latinul sacrificium — a sacer (sacra, sacrum) = szent szóból származik. A Bibliában az áldozat szentté tevést, szentté válást fejezett ki, nem értékcsökkenést, hanem értéknövekedést jelentett. R. Girard viszont — csoportlélektani közelítéssel — a „szent” jelentését egybekapcsolja az erőszakkal. Egy csoporton belül támadó konfliktushelyzet a csoport tagjait arra készteti, hogy „bűnbakot” keressenek és arra ruházzák át a bűnért érzett felelősségüket, rajta vezessék le agresszivitásukat. A csoport tagjai ezért arra szövetkeznek, hogy a bűnbakot megöljék „áldozattá" tegyék, és ezt az eljárásukat áldozatbemutatásként értékeljék. Esetlegesen felmerülő, újabb lelki válság esetén az egyszer megölt áldozatot szertartásos módon mintegy újból megölik és ezzel az áldozatbemutatással helyreállítják a csoporttagok megbomlott, lelki egyensúlyát. Ám az így megszerzett lelki béke forrása nem lehet igazi, vallásos kultusz, mivel erőszakos cselekmény: gyilkosság az alapja. Jézus történeti szenvedésének és halálának, valamint az eukarisztikus áldozatnak ilyen értelmezése önellentmondás. Jézus Krisztus önmagát áldozta fel. Áldozata nem azonos az erőszakkal kivéqzett áldozattal. Krisztus újszövetséqi áldozatának kiemelkedő értéke éppen az, hogy a kiáradó túlcsorduló isteni szeretet győzött az emberi erőszak fölött. Isten végtelenül gyöngéd és erős szeretete feloldja az emberi erőszakot, gonoszságot. Keresztény szempontból tehát nem fogadhatjuk el R. Girard lélektani értelmezését, amely az á'dozati állat (adomány) megsemmisítésében, megölésében látja az áldozatbemutatás lényeqes elemét.3 Tudjuk, hogy az ószövetségi áldozat bemutatásakor sem a pap ölte meg az állatot4 (vö. Ez 44,10—30). Az áldozati adományt tehát nem annak megjelölése, elpusztítása teszi szentté, hanem az a tény, hogy „érintkezésbe lép az istenséggel”. Jézust nem hóhérai áldozták fel a keresztfán, ők semmiképp sem „áldozatbemutatók". Krisztus, a pap önmagát áldozta fel. De ez az áldozat nem önkínzás, nem is csupán passzív elszenvedése a másoktól okozott gyötrelmeknek, hanem Jézus áldozatának az a lényege, hogy szeretetben feltárul Isten felé és emberségébe befogadja azt a megbocsátó, isteni irgalmat, amellyel legyőzi az emberi bűnt és erőszakot.5 Ha így tekintjük a keresztény áldozatot, az sohasem csupán emberi, hanem mindig isteni cselekvés is: Isten alakítja át az áldozati adományt és adja meg értékét. Az ember a maga részéről felajánlhat ugyan valamit Istennek, de áldozattá csak Isten teheti, csak Ű szentelheti meg, mint minden szentség forrása. Az Ószövetségben ezt az Isten részéről történő megszentelést fejezte ki az „égből alászálló tűz” (vö. Lev 9,24; 6,5k; 2Mak 1,18,22; 1 Kir 18,20—40). Az Újszövetségben az égből alászálló tűz a Szentlélek jelképe (vö. első pünkösdkor a fellobbanó lángnyelvek alakjában száll le a Szentlélek: ApCsel 2,3k). Jézus Krisztus az „örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul az Istennek, hogy az élő Istennek szolgáljunk" (Zsid 9,14). Jézus Krisztus szent emberségét ugyanis — hitünk szerint — a Szentlélek alakította áldozattá. Az ember Jézus félt a haláltól. „Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott és könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallqatásra talált. Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult. Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek neki" (Zsid 5,7—9). „Engedelmes volt a halálig, még pedig a kereszthalálig" — írja Szent Pál (Fii 2,8). A Zsidóknak írt levél Jézus mindhalálig tartó engedelmességét papi áldozatként írja le. Jézus imájával átadja magát a mennyei Atyának, megengedi, hogy életébe belehatolva 232
