Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 4. szám - KÖRKÉP - Kiss László: A keresztény kultusz szíve: az eukarisztia

átalakítsa azt, Isten Lelke hozza létre ezt az „áldozati alakítást”, amely Jézus szenvedésén és halálán át vezetett a feltámadásba és megdicsőülésbe. A levél szerzője ezt az „ál- dozattá-alakulást” egyetlen szóval fejezi ki „teleiótheisz”. ami azt jelenti: beteljesedett, tökéletessé vált. Ennek az igének az Ószövetségben mindig az a jelentése: „pappá szentelni, felkenni, beiktatni” (vő. Kiv 29,9.29; Lev 4,5; 8,33; 16,32; Szám 3,3). A szónak itt kettős jelentése van: Krisztus önmagát felajánlotta az isteni átalakító cselekvésnek, „fö- kéletessé vált" és egyúttal „pappá szentelődött" (vö. Zsolt 110,4.), Melkizedek rendje szerint (vö. Zsid 5,9k).

A mi papunk: Krisztus

A Zsidókhoz szóló levél szerint Krisztus áldozata nem más, mint az ő tökélete s-m e g- szentelő műve. A papság és az áldozat összetartozik; a pap sajátos tevékenysége az áldozat bemutatása. Az Ószövetségben a papság és az áldozati állatok „megszentelése" külsőséges volt és csupán abban állt, hogy elkülönítették a „profán" világtól őket. „Lehetetlen, —• írja a Zsidóknak írt levél —, hogy a bikák és bakok vére bűnöket töröljön el!” (10,4). Éppen ezért „Krisztus, a ránk váró javak főpapja... nem a bakok és borjak vérével, hanem saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe és örök megváltási szerzett. Ha ugyanis a bakok és bikák vére, meg az üsző hamva a tisztátalanokra hintve külsőleg tisztává szenteli őket, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére" (Zsid 9,11. 12. 13. 14). Amíg az ószövetségi áldozatok csak külső, rituális-kultikus tisztaságot és megszentelődést adtak, Krisztus vére a lelkiismeretünket tisztítja meg és szenteli meg, eltörli a „holt cselekedeteket”, —vagyis a bűnöket — és Isten előtt tesz kedvessé. „Krisztus... egyszer áldozta fel magát, hogy sokak bűnét elvegye" (Zsid 9,28). A levél szerzője ezért a világba lépő Jézus szájába adja a zsoltáros imáját: „Áldozatot és ajándékot nem kívántál, de emberi testet alkottál nekem . . , Nézd, megyek Istenem, hogy teljesítsem akaratodat amint a könyvtekercsben rólam írva van” (Zsid 10 5,7,8; vö. Zsolt 40,7—9). Isten előtt csak az ő szent akaratának önként, szerétéiből vállalt teljesítése kedves, és ez nyit utat Isten megszentelő tevékenységének. Krisztus a főpap és az áldozat: a mi főpapunk és a mi áldozatunk. Az Atyaisten iránti készséges engedelmessége és az embereken könyörülő, végtelen irgalma nyit utat Isten felé és az emberek felé, kapcsolja egybe önmagában Istent és az embereket. Szenvedésével, kereszthalálával és feltámadásával, kiontott vérével pecsételte meg Atyja iránti engedelmességét és az emberekkel vállalt szolidaritását: „Mivel szerette övéit... mindvégig szerette” (Jn 13,1). Ez a szeretet meakivánta hogy „minden tekintetben hasonlóvá váljon testvéreihez, hogy irgalmas és hűséges főpap legyen és levezekelje a nép bűneit” (Zsid 2 17). Szent embersége, amely előbb még „szolgai alakja’’ volt (Fii 2,6), megdicsőült az áldozatban: ,,A szentség lelke szerint... a halálból való feltámadásával Isten hatalmas Fiának bizonyult” (Rám 1,4).

így lett Krisztus, a pap, Közvetítő Isten és emberek között. Ez a kettős kapcsolat egymásba gyökerezik és egymástól elválaszthatatlan. Krisztus papságának ebből az értelmezéséből is kitűnik, hogy téves minden olyan elképzelés, amely szerint úgy akarna valaki Isten pártjára állni, hogy szakít az emberekkel. Téves az is, hogy az emberekkel vállalt szolidaritás szakítást jelent Istennel. Jézus Krisztus kettős begyökerezettségű papsága mutatja, hogy a keresztények Isten ügye melletti és az emberek iránti elkötelezettsége azonos. Az Istenbe vetett élő hit azonosul az igazi humanizmussal. Látjuk azt is, hogy Jézus Krisztus tökéletesen engedelmeskedett mennyei Atyjának és éppen ezzel az engedelmességével lett az emberiség Megváltója, Felszabaditója, legnagyobb Jótevője! Jézus Krisztus önmagán, saját testében bemutatott áldozatán át kapcsolta össze Istent az emberekkel. Az emberek megváltásának művét a mennyei dicsőség koronázza meg. ,,Ő (ti. Krisztus)... örökre megmarad, s így papsága is örökké tart. Ezért mindörökre üdvözitheti is azokat, akik általa járulnak az Isten elé, hiszen örökké él, hogy közbenjárjon értünk” (Zsid 7,24k).

Jézus Krisztusban szoros és bensőséges egységben él a mennyei Atya iránti és az emberek felé feltáruló szeretet. A feltámadt Krisztus a tökéletes pap, mivel képes arra, hogy egységbe lűzzön minket Istennel és önmagán át közösséget kovácsoljon az emberek között is. Krisztus keresztje jelképezi és kifejezi ennek a két közösségnek egymásba kapcsolódását, amit a szeretet egy főparancsának kettőssége is kijelent. Az Isten leié irányuló és az emberekre áradó (vertikális és horizontális) dimenziók érintkeznek, találkoznak Krisztusban egymással. „Elérkezik az idők teljessége és (Isten) Krisztusban, mint főben újra egyesít mindent, ami a földön és a mennyben van” (Ef 1,10). Végül „Isten lesz minden mindenben” (vö. 1Kor 15,28).

233