Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Ratzinger, Joseph - Endreffy Zoltán (ford.): A 381. évi I. Konstantinápolyi zsinat (Előzményei és maradandó jelentősége)
kérdésének újabb összekuszálását eredményezte, hanem a krisztológiai probléma megoldását jelentette, egyszersmind pedig kaput nyitott a keresztény monoteizmusnak, mert szabaddá tette az utat a szentháromságtan felé és lehetővé tette az ókor legmélyebb gondolatainak új szellemű elsajátítását. gondolkodása és öntudata számára is az adott pillanatban, amely egy új történelmi küszöb 2. A konstantinápolyi zsinat kijelentései tehát bizonyos fokig evidensek voltak a kor átlépésének pillanata volt, Puszta filozófiával azonban nem lehet egyházat összetartani. Általában véve csak akkor lehetséges a gondolkodás elmélyülése, ha megelőzi a tapasztalás elmélyülése. A kappadókiaiak új teológiája, amely lehetővé tette a konstantinápolyi zsinat sikerét, csakugyan új lelki tapasztalaton alapult, amely a nikaiai hit talaján bontakozott ki. E tapasztalat nem képzelhető el a mártírok szenvedése nélkül, akik az államegyházzal szemben síkraszálltak hitükért; a kor válságának közepette e tapasztalat kialakulásának feltétele az egyház imádságába és liturgiájába való odaadó bekapcsolódás volt. Nagy Szent Vazul egészen az egyház liturgiájából merítette a Szentlélekről, a keresztény monoteizmusról szóló tanítását; a Szentlélekről írott könyve pedig legmélyebb tartalma szerint nem más, mint a liturgia teológiája. Vazul főképpen a keresztséghez kapcsolódik; Krisztus megbízta az apostolokat, tegyenek minden népet tanítványává azzal, hogy megkeresztelik őket „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevére" (Mt 28,18k). Vazul a keresztség bibliai alakjában találta meg a keresztény imádság alaptörvényét. így a keresztény imádság valósága mutatott utat a gondolkodásnak. Nem valamiféle istenfogalmat találtak ki először, amelyhez azután megpróbáltak imádkozni is; ellenkezőleg; a kezdet az imádság tapasztalata volt, ami a szentségen alapult, vagyis azon a tapasztalaton, amelyet Istenről maga Jézus Krisztus szerzett (és adott tovább tanítványainak, rajtuk keresztül pedig az egyháznak), aki azért lehetett a kinyilatkoztató, mert előtte Isten nyilvánvaló volt. Mindehhez még egy döntő mozzanat járul hozzá Vazulnál, aki az új egység voltaképpeni úttörője volt. A Szentlélek megvallása nála összekapcsolódik az egyház reformjával. A Szentlélekhez fordulás nála nem teológiai elmélet, hanem a hit Lelkének keresése, a lelki életnek és az eqyház Lélekből való megújulásának keresése: az államegyház kritikája és a hit egyházának, annak ez egyháznak a keresése, amely a hitnek és az életnek valóban lelki közössége. így lett Vazul a szerzetesség atyjává, amelyet azonban nem a többiektől elkülönült csoportként akart létrehozni az egyházban, hanem a hitből fakadó testvériség modelljeként, amelyben elevenen továbbélnek az eredeti eszmények: „A sok hivő mind egy szív, egy lélek volt... mindenük közös volt” (ApCsel 4,32; vö. 2,42—47). Ennek az egyházi életnek és ennek az egyházfogalomnak az alapja a Szendétekbe vetett hit volt. Megfordítva; a Szentlélek életre váltott megváltásának olyan meggyőző hatása volt, amely erősebbnek bizonyult a racionalista alkalmazkodás tendenciáinál és az állami rendeleteknél is. 3. Nagy Szent Vazul a hitnek és a gondolkodásnak ebből a mélységéből kereste türelmesen a párbeszéd lehetőségét, és végezte el a meggyőzésnek azt a munkáját, amely nélkül nem lehetett volna betemetni a különböző pártokat elválasztó árkokat. Némelyek szerint túlságosan is messzire ment ebben; barátja, Nazianszi Szent Gergely a határozatlanoknak és ingadozóknak tett engedményt látott Vazul türelmében, amivel nem tudott egyetérteni. Szent Athanáz — aki a rágalmak és ellentmondások áradatában egy fél évszázadon át egymaga őrizte csodálatos hajthatatlanságával a nikaiai hitet — e tekintetben jobban megértette Vazult: elismerte, hogy a caesareai püspök ezáltal igazi apostoli módon „gyönge lett a gyöngék között”. A konstantinápolyi zsinaton úgy érvényesült a közben elhunyt Vazul irányvonala, hogy a Szentlélek megvallásánál viszonylag nyitott megfogalmazást választottak, s a vallási tapasztalat nyelvét alkalmazták, ami a lehető legtöbb részvevő számára lehetővé tette e megfogalmazás elfogadását. Az ilyen kompromisszumok veszélyesek lehetnek, és Nazianszi Szent Gergely éles szavakkal fordult el ettől. Ebben az esetben a kompromisszumot a liturgia tanúsága és a lelki élet biztosította, amely egyáltalán lehetővé tette és egyidejűleg egyértelműséget is kölcsönzött neki. 4. A nyugati egyházat először felháborította a császár önkényes és egyoldalú eljárása, aki — mint már említettük — csak a keleti egyházak képviselőit hívta meg a zsinatra. A zsinati püspökök nagyonis tudatában voltak annak, hogy miféle veszélyekkel jár, ha az egyház újból hozzá lesz kötve az államhoz. Ebből a kötöttségből próbáltak kiszabadulni, amikor 382-ben újbóli összejövetelük alkalmából megindító levelet intéztek Damasus pápához, és eredményeik jóváhagyását kérték tőle. Bár a nyugat csatlakozása csak hetven évvel később, a kalkedoni zsinaton következett be, maga ez a lépés így is fontos marad: mutatja azt, hogy az egyházi hierarchiát fölébe helyezik az államinak, továbbá azt a szándékot fejezik ki, hogy az összegyház egységéhez tartsák magukat, ami nem létezhet a Róma püspökével való egység nélkül, A konstantinápolyi zsinat ebben a vonatkozásban is példát mutatott, ami hozzájárult ahhoz, hogy még egyszer áthidalják a kelet és nyugat között már megnyílt szakadékot, és még évszázadokig biztosítsák az egész egyház egységét. 202
