Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: Az egyház missziós küldetése
Úgy vélem, nem nehéz észrevenni, mennyi mindent tanulhatunk ma ebből a hosszú történetből. Kompromisszum, alkalmazkodás és puszta elméletek ma sem menthetik meg az egyházat; megmentést csak a magábaszállás és a hit mélysége hozhat, ami kaput nyit a Szentléleknek és egyesítő erejének. Bármily sok emberi tényező kellett is az egységhez — miként a konstantinápolyi zsinat példája mutatja —, végső soron éppen ezekből a tényezőkből derül ki világosan, hogy az egyház egységét nem emberek csinálják, hanem csak a Szentlélek műve lehet. De aki szemügyre veszi ezt a zsinatot, az azt is tudja, hogy mindez nem tétlenség és rezignáció, hanem a legnagyobb reménység, ami csak elképzelhető. • Endreffy Zoltán fordítása Szennay András AZ EGYHÁZ MISSZIÓS KÜLDETÉSE (Missziós szituáció a világegyházban és helyi egyházunkban) Az egyház általános küldetése Az egyház krisztusi küldetésének létmeghatározó tényezője a világ végezetéig aktualitásából nem veszítő „missziós helyzet". A misszió, illetőleg missziós jelleg nem olyan dimenzió egyházunk életében, mely mintegy csak kiegészíti azt. Nem, mivel szervesen hozzátartozik az egyház létéhez és feladatát, célját gyökerében határozza meg. A keresztény ember nemcsak saját személyében megváltott, nem magányosan álló „megmentett ember”. A kereszt- ség és a bérmálás, az eukarisztia erősítő, az isteni Ige éltető ereje, — mindez csak akkor válik valóban üdvösségére, ha kész reá, hogy mások, hogy a többi ember számára is az üdvösség útkészítője legyen: ez a keresztény missziós feladat! Az egyház a keresztény hívők közössége, Isten újszövetségi népe, mely az életnek pusztai vándorlása során sokak, sőt elvben mindenki számára az új Izraelt jelenti. Az egyház az üdvösség fölkiáltó és fölszólító jele, feladata, hogy a világ, az emberek üdvösségéért élje, vállalja Krisztus által kijelölt funkcióját. Az egyház mások, illetőleg az egész emberiség számára létezik, az egész emberiség reményének csírája és záloga (vö. Lumen Gentium 9.). E megfontolás Jézus személyének és küldetésének legmélyebb lényegére utal. Ű a meny- nyei Atya küldötte (missus a Patre); aki Jézusban hisz, az abban hisz, aki őt küldötte, — aki Jézust látja, annak azt kell fölismernie, akinek ő a képmása. Az Atya azt bízta rá Küldöttére, amit mondania és tennie kellett, S e megbízás, küldetés: az emberek hazavezetése, az örök élet kapujának föltárása (vö. Jn 12,44—50). Az a közösség, mely Jézus közösségének ismeri fel és vallja magát, — vagy misszionárius közösség, vagy pedig egyáltalán nem hivatkozhat küldőjére, Jézusra, azaz akkor nem is keresztény közösség. Az egyház enélkül a missziós öntudat és a küldött-mivolthoz tartozó aktivitás nélkül életének táptalaját veszítené el, egzisztenciájának alapját húzná ki önmaga alól. — Ennyit bevezetésképp és általánosságban. A konkrét missziós helyzet A sajátos missziós szituációt az ősegyház, és a mindenkori egyes helyi egyházak számára a történeti és társadalmi kölcsönös összefüggés határozta meg és szabja meg ma is: az a környezet és az az idő, melyben az egyház élete realizálódik. A keresztényeknek, a keresztény helyi-egyházi közösségeknek a mindenkori átalakulóban levő, illetőleg megváltozott helyzetben kell tudomásul venniök, hogy az adott helyzetben vállalják Krisztus küldötteként missziós munkájukat. Krisztus felé mutatva, őfelé vezetve kell környezetüket megváltoztatni, azaz kereszténnyé tenni. Ez a feladat és cél indokolja, sőt teszi szükségessé a kereszténységnek korok és helyek ,helyzetek szerinti „inkutturációját", Egyházunk életében e tény valóságával először az Apostolok Cselekedeteinek 15. fejezetében találkozunk. A zsidó múlt felől érkező kereszténység a hellén kultúrkörrel, az új keresztényekkel találkozik. A megújulásnak, változásnak alapvetően fontos folyamata indul el hosszú útjára. Az út eleje nehéz: a zsidó- és pogány-hellén keresztények egymás létjogosultságát kölcsönösen megkérdőjelezik. Az ősi zsidó környezetben élők és az új hellén kultúr203
