Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Ratzinger, Joseph - Endreffy Zoltán (ford.): A 381. évi I. Konstantinápolyi zsinat (Előzményei és maradandó jelentősége)
pöknek kellett szenvednie a nikaiai hitvallásért azokban az években, amikor megpróbálták elnyomni a zsinat híveit: sokan száműzetésbe mentek és ott haltak meg. Mások többet szenvedtek otthon, mintha száműzetésben lettek volna. Megkövezték, megkínozták őket, és akik életben maradtak, elmondhatták magukról, hogy Jézus jegyeit viselik testükön (vö. Gál 6,17). Az ilyen hitnek, amely kiállta a szenvedés próbáját, olyan kisugárzása volt, amelyet a politikailag opportunista püspökök nélkülöztek. A IV. század közepétől kezdve azonban egyre inkább kibontakozott egy új teológiai erő is. Eleinte csaknem teljesen uralta a terepet a filozófiai és politikai alkalmazkodásnak a biblicizmus köntösében megjelenő irányzata: a nikaiai zsinatnak nem volt különösebb teológiai visszhangja, és ezért szellemileg asszimi- lálhatatlan maradt. Most viszont három olyan férfiú lépett színre, akiknek a művei a mai napig sem veszítettek megvilágosító erejükből: a már említett caesareai püspök, Nagy Szent Vazul; testvére, Nüsszai Szent Gergely, és barátja, akivel a felejthetetlen athéni diákévekben ismerkedett meg: Nazianszi Szent Gergely. Ez a három kisázsiai teológus alkotta a magját az úgynevezett újnikaiai csoportnak, amelynek sikerült úgy kiszélesítenie és elmélyítenie a nikaiai hit szellemi alapjait, hogy az a kereső emberek mind szélesebb köreiben vált érthetővé. Ezeknek az embereknek munkája nyomán vált a nikaiai ortodoxia egyházpolitikai szempontból is ismét vonzóvá. Az új konszenzus kialakításához kétségtelenül döntően hozzájárult az is, hogy Antiochia püspöke, Meletius — Róma és Alexandria ó-nikaiai püspökeinek elszánt ellenfele — csatlakozott az új-nikaiai csoporthoz, Ezzel létrejött egy olyan többségnek az alapja, amely végre újból egyesíteni tudta a keleti egyházakat a nikaiai hit jegyében. Az egyesítés a 381. évi konstantinápolyi zsinaton történt meg. Ennek megértése végett azonban előre kell bocsátanunk még egy megfontolást. A nikaiai hit szellemi alapjainak elmélyítése és érvényesítése — ami az új-nikaiai teológusok körének műve volt — nemcsak új fajta megértést, hanem újabb nehézségeket is eredményezett. A IV. század kezdetén egyszerűen a Krisztus-kérdés lett a keresztény monoteizmus legégetőbb problémája. Vagy ki kellett iktatni Krisztust az istenfogalomból a filozófiai monoteizmus kedvéért, vagy bele kellett venni a bibliai hagyomány kedvéért. Végül is a második alternatíva mellett döntöttek. De amikor megkísérelték ilyen feltételek között összefüggően végiggondolni a keresztény istenfogalmat, elkerülhetetlenül beleütköztek a Szentlélek kérdésébe. A nikaiai zsinat hitvallása Krisztusról beszél részletesen. A Szentlélekkel kapcsolatban viszont egyszerűen csak megismételte a régi keresztségi hitvallás formuláját: „és a Szentlélekben". Ez most már nem volt elegendő. Félő volt viszont, hogy a Szentlélek körüli vitában majd ugyanaz a dráma fog megismétlődni, amely a Fiú kérdése körül egyszer már lejátszódott. A konstantinápolyi zsinat a Szentlélek megvallásával, amit hozzátett a nikaiai hitvallás régi szövegéhez, elejét vette ennek a vitának, és helyreállította az egyház egységét. Hogyan sikerült vajon ez? A válasz nem könnyű. Egy antiochiai zsinat 379-ben már előkészítette az új konszenzust; a kisázsiai térségből már 150 püspökre lehetett számítani. A császár ügyes sakkhúzással egyszerűen nem hívta meg a zsinatra a szélsőségeseket: lemondott a nyugat képviselőinek részvételéről, akik a nikaiai vonalhoz való makacs ragaszkodásukkal megnehezítették volna a csatlakozást azoknak, akik addig vonakodtak; másrészt nem hívta meg a zsinatra Nikaia kibékíthetetlen ellenfeleit sem, és így már eleve elkerülte azt, hogy a részvevők összetétele miatt súlyos ellentétek támadjanak. Ám ez a taktika visszájára is elsülhetett volna, és utólag is kiválthatta volna a zsinatról kizárt püspökök tiltakozását. Ez a taktika megmagyarázza tehát valamelyest a konszenzus kialakulását a zsinaton, de nem magyarázza meg általánossá válását. Itt mélyebb okok után kell nyomoznunk. Ezek közül főképp hármat említek meg: 1. Az új-nikaiaiak gondolkodóinak teljesítménye lényegében az volt, hogy merőben új szemszögből közelítették meg a keresztény monoteizmus problémáját. Amikor a kérdés először felvetődött a IV. század kezdetén, két ellentétes felfogás állt szemben egymással: egyrészt a monoteista eszme, másrészt Jézus Krisztus istenségének megvallása. A kettőt sehogy sem lehetett összeolvasztani. A Nikaia utáni második nemzedék teológusai felismerték, hogy teljes egészében újra végig kell gondolni a monoteizmus problémáját. Rájöttek arra, hogy Krisztus és a Szentlélek nincsenek ellentétben a monoteizmussal, hanem éppenséggel ők tárják elénk a monoteizmust teljes nagyszerűségében. Az új-nikaiai teológusok felelevenítették a három hüposztaszisz platonista tanát és ebből kiindulva felismerték: Isten egysége éppen az Atya, a Fiú és a Szentlélek egysége. A lét, a megismerés és a szeretet egysége magasabb rendű egység, mint a tagolatlan egység. Felismerték, hogy nem az atomból, az anyagiból, hanem a szellemiből kiindulva kell elgondolni Isten egységét; felismerték, hogy ilyenformán éppen Krisztus és a Szentlélek istenségének — a monoteizmussal látszólag ellentétes —• megvallása tárja csak fel igazán előttünk isteni egységének lényegét, és csak így bontakozik ki előttünk a maga nagyszerűségében és ragyogásában az isteni Isten képe, ellentétben az ember által kitalált istennel. így tehát a Szentlélek nem a monoteizmus 201
