Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Ratzinger, Joseph - Endreffy Zoltán (ford.): A 381. évi I. Konstantinápolyi zsinat (Előzményei és maradandó jelentősége)

Ezzel a döntéssel megmentették a kereszténység vallási komolyságát, és biztosították a kereszténységnek mint önálló szellemi tényezőnek rangját. Másrészt ez a döntés nyilván­valóan túl sokat kívánt az akkori felvilágosodott világtól. Habár a nikaiai hitvallásnak a császár tekintélye és a püspökök tekintélye, tehát a mértékadó politikai és vallási tekin­télyek adtak súlyt, ennek ellenére eleinte csak nyugaton tudott érvényre jutni, ahol mara­déktalanul érvényesült Róma püspökének befolyása; ezenkívül a nyugat távol volt a kor nagy filozófiai mozgalmaitól, és ezért nem volt annyira kitéve a kor nagy szellemi meg­rázkódtatásainak, mint a görögül beszélő keleti tartományok. Keleten viszont szinte egye­dül csak Szent Athanáz, Alexandria nagy püspöke volt az, aki fenntartás nélkül hű maradt a nikaiai döntéshez. A keleti egyházak egész térségében az a leírhatatlan zűrzavar lett most úrrá, amelyről Nagy Szent Vazul beszél: mindig újabb és újabb kompromisszumos formulákat eszeltek ki, amelyek azonban — ahelyett, hogy egységet eredményeztek vol­na — csak a szakadár csoportosulások számát szaporították. E helyzet láttán Konstantin kezdett elfordulni a keresztülvihetetlen nikaiai döntéstől. Fia, Konstantius a nikaiai hitvallástól való határozott elfordulás politikáját választotta. Politi­kusként megpróbálta a legkisebb közös nevező alapján létrehozni az egységet. Ha a zsi­nat azt tanította hogy Krisztus azonos lényegű az Atyával, úgy most olyan formulák buk­kantak fel, amelyek ehelyett arról beszéltek, hogy a Fiú hasonló az Atyához. Konstantius ahhoz az értelmezéshez csatlakozott, amely úgy hangzott, hogy Krisztus ,,a Szentírás sze­rint hasonló” az Atyához; egy, Konstantinápolyban 360-ban tartott szinódus által jóváha­gyatta ezt a formulát, és ezzel hivatalosan is hatályon kívül helyezte a nikaiai hitvallást. Politikailag rendkívül okos kompromisszumnak látszott ez, mert a hitet szigorúan a Bibliá­hoz szabja. A formula ugyanis azt állítja: Krisztussal úgy áll a dolog, ahogy a Bibliában olvasható. Ezzel vallási szempontból látszólag kifogástalan megoldás jött létre, amely egyes-egyedül a Szentírás szavaira alapozza a hitet. Konstantius döntése azonban egy­úttal elvitatta az egyháztól az önálló döntés képességét, és az államra bízta az egyházi ügyek konkrét rendezését. Hamarosan kiderült, hogy a menekülés a biblicizmusba korántsem a Biblia igéjének uralmát eredményezte. Hiszen a nikaiai zsinat nem helyezkedett szembe a Bibliával, ha­nem az egyház közös hite alapján kötelezően értelmezte a Bibliát, és érvényesített önálló erőként. Most viszont az egyház megtagadta saját döntését és ezzel együtt magát a dön­tésre való képességét is azáltal, hogy az egyes hivőt a Biblia igéjéhez utalta vissza, de nem tisztázta kellőképpen, hogy mit is mond a Biblia erről a központi kérdésről. Az egy­háznak ilyenformán nem volt már saját véleménye és a Biblia sem volt többé közös iqe; hanem az egymással küzdő teológus-pártok martaléka lett, az egyház pedig a politika fennhatósága alá került; a politikának kellett meghoznia a döntéseket, amelyekre az egy­ház immár nem érezte magát feljogosítva. A biblicizmus után a teológuspártok uralma következett, az egyház pedig függő helyzetbe került a politikától. De a belülről meggyengült egyháznak már nincs jelentősége a politika számára sem, mivel az ilyen eqyház már nem szellemi erőforrás. Ezt ismerte fel a nyugatról származó új császár, Theodosius. Ezért új irányt szabott a valláspolitikának, és ismét teljes egészé­ben a nikaiai zsinat álláspontját tette magáévá, amelyet már röviddel 379-ben bekövet­kezett hivatalba lépése után újból megerősített, mint az egyház egységének egyetlen ér­vényes alapját. Theodosius a pusztán politikai és biblikus kritérium alkalmazásától hatá­rozottan eltávolodott azzal, hogy kijelentette: a római pápa és az alexandriai püspök hi­te a mértékadó. Ezzel ismét elismerte az egyház önálló döntéshozatali jogát, valamint azt, hogy az egyház a bibliai ige mindenkire kötelező értelmezésének fóruma. Az egyházat le­választotta a politikai struktúráról és rábízta saját ügyeinek intézését, A nikaiai zsinat ki­mondta ugyanis, hogy az egyház közös hitének mértékadó letéteményesei Róma, Alexand­ria és Antiochia püspökei. Minthogy azonban a politikai irányzatú teológiák küzdelmé­ben Antiochia lehanyatlott, ezért a császár csak Rómát és Alexandriát említhette; ilyen formán ez a császári rendelkezés egyúttal annak a folyamatnak az egyik szakaszát is jel­zi, amelyben Róma püspöke mértékadó tekintéllyé vált az egész egyház hite számára. A császár döntése előrelépés volt, mivel az egyházat ismét önmagára bízta. Másrészt viszont arra vallott, hogy újra eltúlozták a politika jelentőségét a hit kérdéseiben: hogy a nikaiai zsinat keleten is érvényre jusson, ahhoz az kellett, hoqy keleten is maga az eqyház mond­jon rá belülről igent; a zsinat elfogadását nem lehetett egyszerűen kívülről elrendelni. Ezért a császárnak már 380 februárjában tompítania kellett elhamarkodott intézkedéseit, és mindent meq kellett tennie, hogy erősítse és egyesítse a keleti egyház belső megúju­lásának tendenciáit. A nikaiai hitvallás üldözésének éveiben csakugyan meg is kezdődött a megújulás erőinek formálódása. Van egy megrázó levél, amelyben a 382. évben Konstantinápolyban még egyszer összegyűlt püspökök megírják Damasus pápának Rómába, milyen sok keleti püs­200

Next

/
Oldalképek
Tartalom