Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: "Láttuk az Atya Egyszülöttének dicsőségét"
A kegyelem és az igazság jelentése Jézus Krisztus közvetítői szerepét a kinyilatkoztatás különféleképpen érzékelteti. Prófétai, pap, uralkodó, küldetést tulajdonít neki. János evangéliumában nem a név vagy a szerep részletezése a fontos, hanem az általa hozott adomány. Jelen esetben maga a kegyelem és az igazság. Az evangélium azzal mutat rá a teljességre, hogy az adományt azonosítja magával Krisztussal: ő az igazság, az út, az élet, a világosság, a feltámadás, tehát mindaz, amit a kegyelem szó kifejezhet. Ezekből az állításokból érződik ki, hogy emberi alakját különleges természetfölötti légkör veszi körül, s csak ott alakul ki a hit, ahol ezt a természetfölöttiséget meglátják. Ezért érdemes röviden a szöveg összefüggésében részletezni a kegyelem és az igazság szót. Mit jelent a kegyelem teljessége Krisztusban? Az evangélista a kharis szót használja, amely kegyet, jóindulatot, szeretet-ajándékot jelent. Nem teológiai fogalmazást nyújt, hanem azt jelzi, ami a kegyelem togaimának kifejtésénél alapul szolgál: Krisztusra úgy irányult rá az Atya kegye, hogy az benne mint dicsőség, mint doxa, felismerhetővé vált, vagyis hordozta magában az Atya szeretetének ajándékát. Emberi mivoltunkból könnyű következte,m arra, nogy ha van egyáltalán természetroiótti rend, akkor a legalapvetőbb ajándék csak az lehet, ami létbizonytalanságunkat, „halálraszánt létünket” orvosolja. Jézus emberi tudatában iiyen alapvető élmény az Atyának, minden lét forrásának a sze- retete. Öröktől fogva nála volt, az ő életének a részese volt, s most embersége szerint is ó küldte, ő jelölte ki feladatát, ő fogja megdicsöiteni. Az Atya szeretete megadta neki az élet ajándékát: „Engem az élő Atya küldött, s általa élek" (Jn 6,57). Állandó ösztönzést ad küldetésének maradék nélkül való vállalására: „Azért szeret az Atya, mert odaadom életemet is juhaimért" (10,17). Megadja neki a tudatot, hogy minden kérését meghallgatja (11,42). Arról is biztosítja, hogy halála olyan lesz, mint a búzaszem elhalása a földben: új termés fakad belőle (12,24). Amikor mindenki elhagyja, az Atya akkor is vele van (16,32). Az Atyának ez a feléje sugárzó szeretete a mérték az emberek iránti viselkedésének: „Amint engem szeret az Atya, én is úgy szeretlek titeket” (15,9). A kijelentések megértéséhez tudnunk kell, hogy Krisztus emberi tudatával, lelki szemével' is látja az Atyát. Ebből a látásból olvassa ki saját fiúságát, s így az Atya szeretete az ő szamáia lélektani realitás. Ezért nem inog meg a nenézségek láttán, nem kételkedik küldetésének sikerében, de eszközeit ebből a tudatból kiindulva választja meg. Elutasít mindent, ami nem egyeztethető össze az Atya kitárulásával. Tudja, hogy amennyiben Isten neki atyja, annyiban atya akar lenni az emberek számára is. Fiúsága éppen abban mutatkozik meg, hogy tökéletes képet tud adni az Atyáról. Benne az emberi lét és a küldetés egy lett. Az evangélista ennek jelzésére használja a Logos nevet. Az Atya Szava, Igéje lett emberré, ő a maradandóvá vált üzenet. Ha az Atya őbenne végleg kimondta magát, akkor elhatározását nem másíthatja meg. Krisztus tudja, hogy küldetése, élete, műve nem hiúsulhat meg. Ezért, amikor külső látszat szerint vállalkozása csődbe jut, hiszen e.lene fordu.nak azok, akiknek Isten szeretetét ajánlotta fel, s kételkednek benne azok is, akiket művének folytatására választott ki, más szóval: amikor a teljes emberi felsülés környékezte, akkor is ez volt a megállapítása: „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne” (Jn 13,31). Kétségtelen, hogy itt egy embernek a különleges öntudatával és küldetéstudatával találkozunk. De érezzük, hogy megváltást, cél- hozjutást csak olyan valaki ígérhetett, aki átélte az emberi lét ellentmondását, fonákságát, s éppen ebben az élményben támaszkodott az Atya mindent megoldó szeretetére. Ezért neki nem volt szüksége arra, hogy mentse, ami menthető. Egészen elfogadta az áldozatot, és egészen megvalósította az erkölcsi rend teljességét. Mivel látta a végső megoldást, azért tudott a gyűlöletre szeretettel válaszolni és a durvaságra is szelíden felelni. Mindezt úgy, hogy emberi önérzetét, bátorságát, lelki erejét a maga helyére tette. Ha az evangélista Pilátus szájába adja ezt a megállapítást: „íme az ember!" (Jn 19,5), abban a szöveg összefüggése szerint több fejeződik ki, mint amit Pilátus mondani akart. Az evangélista egy pillanatra sem téveszti szem elől, hogy Krisztus a teljes megalázott- ságában is az isteni doxa hordozója, azért őbenne az ember teljessé, tökéletessé vált. Az üdvtörténet elérkezett csúcspontjához, mert egy ember olyanná vált, amilyent Isten egyáltalán elgondolhatott: a bűn hátterében felemelkedett az erkölcsi rend felülmúlhatatlan magaslatára. Az utána következők, az ő követői mind ebből a teljességből fognak meríteni. Itt látjuk, hogy a megváltásnak ez a módja, amelyben összeütközött a bűn és az erény, az emberi gonoszság és az isteni nagylelkűség, az egyetlen lehetőség volt arra, hogy kihozza az emberből az értékeket. Amikor a szenvedő Krisztusból így kicsillant a kegyelem ereje és dicsősége, azzal ő megmutatta, hogy az emberi lét alkalmas az Isten közelségére, megvan benne a tisztulás lehetősége, és hordozója lehet a különleges isteni nagyságnak. 196
