Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: "Láttuk az Atya Egyszülöttének dicsőségét"
Krisztusban a kegyelem tehát az Atya szeretetének átélése volt. Mondhatom úgy is, hogy őbenne a teremtett kegyelem nem volt más. mint az Atya és a Fiú örök kapcsolatának teremtett vetülete. Ő emberi öntudatában is a Fiúnak tudta magát, mert én-je szerint az is volt. Az apostoli igehirdetésben ez a kinyilatkoztatott tényállás tisztázódott. Ök visszatekintettek Jézus életére, csodáira, halálára és feltámadására, s ebben az utol- érthetetlen életvitelben felismerték a természetfölöttiséget. Ezt nevezték dicsőségnek, doxá- nak. Megállapították, hogy az a „kabod Jahve", amely a régi szövetségben igazában megfoghatatlan maradt, most az ő Mesterükben tapinthatóvá vált, s egyúttal olyanná, amely az egyes emberi életet formálja. A keleti atyákat, Alexandriai Kelementől kezdve, ez a gondolat ragadja meg, s ők a megváltást elsősorban abban látják majd, hogy az ember a kegyelem révén „theosis"-ban részesül, töltekezik az isteni természet kisugárzásával. Nyugaton ellenben jobban előtérbe lépett a kereszt teológiája, s ők azt hirdették, hogy az ember Krisztus engedelmességének, engesztelésének folytatásával válik a doxa részesévé. Mindenesetre a mi számunkra az az üzenet, hogy a kegyelmet nem szabad csupán úgy tekinteni, mint tárgyi adományt, hanem úgy, ahogy az Krisztusban konkretizálódott: mint fiú átélte az Atya szeretetét, s egészen úgy viselkedett, mint a Fiú, az Atya képe. S ha majd az utolsó vacsorán kimondja, hogy „megosztotta velünk az Atyától kapott dicsőséget", az azt jelenti, hogy részesített bennünket saját fiúságában, s megadta a lehetőséget, hogy a földi küzdelmekben Isten gyermekeiként viselkedhessünk. Az evangélista az adomány mértékére is utal: „Mindnyájan az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva" (Jn 1,16). Természetesen a kegyelmi rendnek megvan a szociális vonatkozása is. Krisztus egyházat alapított, övéit közösségben tömörítette, s ennek a közösségnek is tükröznie kell az őbenne megjelent dicsőséget. A gyakorlatban ez körülbelül ezt jelenti: a kegyelem úgy akar megnyilvánulni, mint felelet az Atya szerete- tére, de mindig emberi közösségben, egymásért vállalt felelősségben. Az emberré lett Ige dicsőségének másik vonása az igazság. A szót egyszerre kell értelmeznünk mind a szemita, mind a görög gondolkodás alapján. Az Ószövetségben az igazság (emet) az, ami szilárd, ami bizonyított, ami hitelre méltó. Az Újszövetségben pedig az, amit feltártak, amiről levették a fátyolt (aletheia). Az evangélista itt is visz- szatekintés alapján hivatkozik arra, hogy a megtestesült Ige telve van igazsággal. Az a kép lebeq előtte, hogy az Atya a Szavában önmagát mondta ki, a Fiú elküldésével atyaságát tárta ki a világ előtt, azért Krisztusban részesei lettünk a kinyilatkoztatás teljességének. Természetesen csak azok, akik elfogadták a krisztusi kinyilatkoztatást. Jézus az Igazságot hirdeti (8,45), vele szemben az ördög a hazugság atyja (8,44). Az igazság Jézus vise'kedé'ében és tanításában azért ölti magára a dicsőség képét, mert teljes és mert természetfölötti. Ő azt hirdeti, amit az Atyánál látott (8,38). s amennyiben ez az igazság az Atya ajándéka, annyiban szabaddá teszi az embert (8,32). Jézus elsősorban a lelki szabadságra gondol. Arra, amelyben ő maga él. Tudja, hogy az Atya mindent feltár előtte, azért teljes a bizalma, övéinek is azt ígéri, hogy akik őt követik, azok nem járnak sötétségben. Azt is ki meri mondani, hogy ő maga az igazság (14,5). Aki őt elfogadja, az egészen megismeri Istent, és Istennek az emberre vonatkozó tervét. Sőt még továbbmegy. Bejelenti, hogy a benne megjelent igazságot nem lehet többé elrejteni. A Szentlelket úqv küldi el. mint az Igazság Lelkét, s meg fogja győzni a világot az igazságról (16,13). Egyházának szerepe is a tanúskodás lesz, vagyis az igazság szolgálata, ezért azt kéri az Atyától tanítványai számára, hogy szentelje meg őket az igazságban (17,17). így folytatódik az ő küldetése, amelyet szintén úgy jellemzett, mint tanúskodást az igazságról. A viláqot képviselő római hivatalnok előtt jelenti ki: „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról” (18,37). Az „arra születtem” szavakban lehetetlen észre nem venni a cé'zást Jézus földi életének karizmatikus sajátságára, hogy az igazság képviselete mint dicsőséq betölti alakját. De természetesen ezt csak az fogja fel, aki „az igazságból való”. Aki Pilátushoz hasonlóan egy kéz- legyintéssel elintézi az igazságot, annak nincs szeme az ilyen dicsőség meglátására. Amit a Logos-himnusz általánosságban bejelentett, hogy a világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem foqadja be, ugyanazt a feszültséget találjuk a Pilátussal folytatott párbeszédben az igazság és a közömbösség között. Jézusban az igazság dicsősége úgy nyilvánult meg, hogy nem hengerelte le az embereket, hanem felhívta őket a meaismerésre. a hitre, az elfoaadásra. Jézus az igazság fegyvereivel dolqozott. Ez az ő aiándéka a világnak: a meqvilágosítás, a látás adománya. Az emberben mindig megvolt a hajlandóság arra, hogy a nagyságot, a hatalmat tárgvi jelekben fejezze ki, s ezek möqött a személyes magatartás másodrendű maradt. A külsőségek alkalmazásának lehetősége a technika haladásával egyre bővül, s eqyre nagyobb a veszélye annak, hogy az egyéniség, a lelki vonások csak a külső jelvények 197
