Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 3. szám - KÖRKÉP - Seckler, Max - Széll Margit (összeáll.): Számvetésünk a hitről
keresztények mór kezdettől fogva tudják, mi az, amit hinniük kell. Közösen és ki-ki magában is elmondhatja a hitvallást, ám csak ha beszélni kezdünk róla, hogy voltaképpen mit is hiszünk, akkor kezdődik az igazi dialógus. Az egyház alapjában véve olyan kommunikációs közösség, ahol állandóan és lényegileg arról van szó: mi is az, amit hiszünk, hogyan tegyük értelmessé azt, amit hiszünk. Ez a párbeszéd azért sem fejezhető be, mert mindig új állásfoglalások, pozíciók keletkeznek. Az ilyen párbeszédeknek szabályokra van szükségük. A párbeszéd szabályait úgy fogjuk fel, mint a teológiai kifejtések szabályait. Ha azt akarjuk, hogy a kifejtések humánus módon történjenek, akkor ezeknek nemcsak párbeszéd jellegűeknek kell lenniük, hanem szükséges, hogy megfelelő, érvelő erejük is legyen. Az argumentativ elem a humánus párbeszéd jelentős része. Ezért kérdés, hogy a tezárhatatlan, nyitott párbeszédért való fáradozás miként egyeztethető össze az egyháznak azzal a másik, ugyancsak jogos igényével, hogy a kötelező hitle- téteményt hamisítatlanul, minden változtatás nélkül megőrizze? — Ez a kijelentés nem helyes, mert valamiképpen végzetes szembeállítás, alternatíva lenne. A közelmúltban még a „teljesség" címszava játszott döntő szerepet. Pozitív teljesség az emberi hitben nem létezik. Így a feladott kérdés is inkább azt a kritikus határesetet tartja szem előtt, amivel már egy többé-kevésbé meghatározott hittartalmat szorítanak háttérbe, vagy éppen elhanyagolnak. Ha valaki a hittartalomból valamit kiragadna, és azt állítaná, hogy ez a kiragadott rész az egész, vagy pedig a másik, a fennmaradó rész nem tartozik hozzá, akkor bizony nehéz dolgunk lenne. Mindenek előtt figyelembe kell vennünk a különbséget a párbeszéd általános ügye, és egy ilyen, konfliktusos eset sajátos helyzete között. A dialógust éppen ezért nem lehet befejezni, az egy le nem zárható folyamat. Ezt a le nem zárhatóságot pozitív értelemben kell vennünk, hiszen a párbeszéd az egyházban az élet jele. Ahol síri csend van, ott az emberek már nem beszélnek egymással, ott nincs többé már vitatkozás, de élet sincs. Annak a kísérletnek tehát, ami a párbeszédet le akarná zárni, mindenképpen meg kell hiúsulnia. Ezt a kísérletet egy olyan beszéd követné, ami még egyszer bizonyítaná azt, hogy a párbeszéd le nem zárható. Ahol viszont konfliktusok lépnek fel, és ahol a tekintély — mert hiszen van és kell is lennie tekintélynek — arra kényszerül, hogy beszéljen és döntsön, ott véget kell vetni a vitának, legalábbis mostanra (pro nunc). Am ez már nem az igazság síkján történik; nem az igazságért folytatott párbeszéd síkján, hanem az egyházfegyelem síkján. Kérdés, milyen lesz a hitnek és a hitbeli megfontolásnak kapcsolata az egyházban, ha megmaradunk az igazságért folytatott párbeszéd síkján? — Sokkal szükségesebb és fontosabb lenne a teológia területén a mítosztalanítási kísérlet, mint azok a próbálkozások, amelyekkel megpróbálják elvitatni a teológia ésszerűségének szerepét, egyáltalán magának a teológiának ésszerűségét. Érvényesnek tartjuk, hogy a hitnek hittitkokkal van dolga, de hogy emiatt a teológiában a rációnak nincs kimagasló szerepe, ez az állítás teljesen hamis. Természetesen a hit Isten ajándéka, Isten ereje. Ám a teológia merőben emberi alkotás. Minden egyes teológiai elvért annak kell vállalnia a felelősséget, aki azt kimondja, ha egyáltalán felelős akar maradni. A teológiai elvekért azzal vállalunk felelősséget, ha megmondjuk, miért tartjuk igaznak. Ezért abból kell kiindulnunk, hogy minden teológiai tételnek van ésszerű megalapozása, — vagy pedig fel kell adnunk azt. Lényeges tehát, hogy a keresztény gondolkodásforma önmagában világos és érthető legyen. Vajon ezzel a kijelentéssel nem jutunk-e arra az álláspontra, hogy elegendő, ha hitünk megvalósítását a saját szerkezetében lehet magyarázni? — Semmi esetre sem szorítkozhatunk arra az álláspontra, hogy elegendő a hit megvalósítását a saját szerkezetén belül magyarázni. Bár az sem kis dolog, ha egy tudományos, szakszerű beszélgetésben egyszer már azt is kifejtjük, hogy tulajdonképpen miért is hiszünk. Majdnem olyan ez a helyzet, mint amit jól ismerünk az emmauszi történetből. Ha a párbeszéd a hívek körében sikerülne, akkor már kezdene bennünk valami derengeni és megelégedettek lennénk, mivel ettől fogva hitbeli kötődésünk nemcsak formális lenne, hanem azt is tudnánk, mit hiszünk és miért hiszünk. Hamis képet adna a valóságról, aki azt gondolná, hogy a hiten belül és a hívek közösségén belül teljesen világos, mi is a hit, és mintha ezt a világos és mindenkitől helyeselt hitet most már csak külsőleg kellene megvédenünk. Nagy dolog ezért, ha egyáltalán belátjuk, hogy az egyháznak, mint a hívők 180
