Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 3. szám - KÖRKÉP - Széll Margit: "Hivatástok is egy reményre szól" (Ef 4,4)
közösségének a szellemi élete lényegében abban áll, hogy a maga számára megbizonyosodjék: mit hisz, és mint egy értelmi kalauzban (itinerarium mentis) rátaláljon mindarra, amit ugyan elfogadott a hitvallásban, de értelmileg még nem dolgozott fel. Ezek utón is felmerülhet az a kérdés, hogy a belülről jövő megvilágosodás és a kifelé tanúsítandó számadás között az elkülönülés nem válik-e újból problémássá? — Már nyilatkoztam arról, hogy más legyen a befelé folytatott párbeszéd, mint a kifelé irányuló. A belső dialógusnak elsődleges célja az, hogy az elkötelezett hívek önmaguk előtt tegyék világossá, tulajdonképpen mire is kötelezték el magukat azzal, hogy hisznek. Szűklátókörűek lennénk, ha azt gondolnánk, hogy amikor elmondjuk az apostoli Hitvallást, akkor már megvan a hitbeli egységünk. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos, hogy a szándékban egységes hívek próbáljanak egyek lenni abban a kifejezett és megfontolt tudásban is, hogy mit jelent a hit a konkrét emberi lét, az erkölcsi és politikai cselekvés szempontjából. Ez a teológia feladata és ezért van szükségünk érvekre, ha nem akarjuk egymást csupán túlharsogni vagy sarokba szorítani, hanem valóban meg akarjuk egymást győzni. Közösen kell megtalálnunk, mi az, ami a hit dolga. Ez az egyik feladat. A másik feladat pedig az, hogy minden egyes embernek legyen bátorsága és készsége arra, hogy a saját, személyes hitét megtisztítsa. Az a hit, amelyet ajándékba kapunk, és amiről valljuk, hogy Isten ajándéka, az, mint ilyen, nem szorul megtisztításra. De a hitnek az a módja, ahogyan mi konkréten befogadjuk és hordozzuk, az bizony nagyon is rászorul arra, hogy megtisztítsuk. Ez a hit összekeveredik bennünk személyes és egyéb érdekeink nyilvánvaló tisztátalansá- gaival, egyéb ostobaságainkkal, és értelmi homályosságunkkal. A teológiai munkának ezért ésszerűnek kell lennie ahhoz, hogy valóban emberhez méltó legyen és éppen ezért rá kell szánnunk magunkat az értelem megtisztítására. A fiatalokkal való érintkezés tapasztalatából — az olyan fiatalok esetében, akik nem tanultak teológiát — az alábbi szempontoknak adnék elsőbbséget: — A hívőknél maguknál is rendkívüli éhség mutatkozik arra, hogy jobban és világosabban beszéljenek nekik a hitről, mivel jobban akarják érteni, tulajdonképpen mit is hisznek. — Lényegében és egyszerűen tehát a keresztény értési forma belső megvilágosltásáról, megragadásáról és belső értelmezéséről van szó. Sajnos, a keresztény tanítás rövid megfogalmazásának a vitája az egyházban nagyon gyorsan abba maradt, és nagyrészt kiüresedett. Mindenki csak a saját szaktárgyát akarta elvinni az emberek közé és azután feladta a további, komoly munkát. Úgy vélem, csak akkor léphetünk fel kifelé is keresztény küldetéstudattal és feladattal, ha valóban tudjuk, mi az, amit hirdetünk. (Részletek Ulrich Ruh Max Seckler professzorral folytatott beszélgetéséből; Rechenschaft über den Glauben. Zum fundamentaltheologischen Problembewusstsein heute, Herder Korrespondenz. 1980/11. 553—560.) Összeállította: Széli Margit „HIVATÁSTOK IS EGY REMÉNYRE SZÓL" (EF 4,4) „A világ azé lesz, aki a legnagyobb reményt nyújtja neki" Teilhard de Chardin Az egyetemes reménység „Istenem, milyen jó, hogy von remény, holnapom ma ebből él!" — sóhajt fel Paul Claudel. — A várakozás, a remény az emberiét lényege: Az ember tudatában van annak, hogy jóval többet ér, mint a múltja és jelene: Jövője van, és jövője reményéből táplálkozik. Az ember egyetemes reményszükségletéről korunk számára Ernst Bloch írt (Das Prinzip Hoffnung, Frankfurt/M 1959.). Élni szerinte annyi, mint valaminek az elő- ízét megtapasztalni. A reményben nyugtalanul keressük azt, ami még nincs itt. Mivel lé181
