Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 3. szám - KÖRKÉP - Seckler, Max - Széll Margit (összeáll.): Számvetésünk a hitről
amelyek lélektanilag alkalmatlanok, teológiailag pedig kétségesek. A teológiai munka tehát nem az igehirdetés pótlása, hanem az igehirdetés tárgyáról és módjáról adott, érveket felsorakoztató számadás (Rechenschaft). Egy jó példával világíthatjuk meg a hithirdetés és a hitbeli megfontolás közötti különbséget: A neurózisról szóló tudományos értekezés nem arra szolgál, hogy azzal idegbetegeket gyógyítsanak, hanem benne megmagyarázzák (a szakembereknek) a gyógyulás feltételeit. Kérdés: Mi legyen az igehirdetést kísérő teológia feladata? — Minden, mégoly jámbor és hivő gyakorlat is vaknak nevezhető elmélet nélkül. Egyszerűen tehát arról van szó, hogy a hitet meg kell fogalmaznunk! A teológia, mint a hitnek elméleti és kritikai kísérője az érvelés síkján is elmondhatóvá akarja tenni a hitet és ezzel próbálja megszüntetni a hit „vakságát”. Helyesen értve a hit már magában véve is megvilágosítás. A hivők egészen másként látják a világot, a hit különböző fokai biztosítják, miként szemléljék a világot. De hogy egy közösségben valóban felelőssé legyen a hit, ahhoz láthatóvá kell tenni, hogy a hitet megszólíthassák, hogy megkérdezzék, és ezáltal még világosabbá legyen. A teológia feladata az, hogy a hitet értelmi formában és tárgyi program módján fogalmazza meg. Olyan szabályok és olyan érvelési folyamatok szerint fogalmazzon, amelyek a teológiai beszéd számára építő jellegűek. Gyakran felmerül az az ellenvetés, mely szerint a hit ésszerű megvilágositására való törekvés inkább akadályozza a hitet, mintsem élővé teszi. — Köztudomású, hogy a késői-polgárinak mondott kereszténységnek (ami a hitet mintegy ésszerűsítette), számos problematikus pontja van. Az ésszerűség elvetésével viszont a kereszténységet hitelétől fosztanák meg. Mindenesetre sokkal egyszerűbb a hitet hirdetni, mintegy arra törekedve, hogy csupán megsokszorozzuk azt. Az ilyesfajta módszernek mindig akadnak hívei. Sokkal egyszerűbb az olyan hit, amelyik visszautasítja a párbeszédet, mint amelyik készséges az érveket felsorakoztató párbeszédre és ezzel hajlandó önmagát is érvekkel megvilágítani. A módszer végső soron és döntő módon már emberiesség kérdése. Az embernek kezdettől fogva van egyfajta saját hite és meggyőződése. Az olyanok hitéből, akik elutasítják a párbeszédet, előbb-utóbb feltétlenül vallási fanatizmus lesz. A felvilágosodásnak az említett, hitelét vesztett, ún. polgári kezdeményezése abból fakadt, hogy sokan belátták, milyen zsákutcába vezet, ha egyszerűen csak hivők akarnak lenni, anélkül, hogy vitatkozhatnának a hitről, és az emberekkel igazi, érvelő beszélgetést kezdenének. Ma olyannak látszik a helyzet, mintha mindenkinek megengednék, hogy a maga módján higgyen: így az ember nem találkozik a tárgyi igazság igényével és az ésszerű érveléssel. Ezen a téren két megoldási lehetőségünk van: — egyrészt vagy mindenkinek megengedjük, hogy kövesse a maga hitét, és akkor ő lássa, mit kezd vele. így mindenkinek meglesznek a saját, személyes élményei és vallásos megtapasztalásai, melyekhez a továbbiakban senkinek semmi köze. — A másik lehetőség az, hogy az egész hitet mégsem csupán magánügynek tekintjük, hanem általános és nyilvános érdeklődést keltő dolognak. Hiszen a hitben végeredményben az emberiség törekvései tárgyiasultak. Ez esetben azt is meg kellene kérdezni, hogyan lehet ilyen közös törekvést ténylegesen megvalósítani? — Itt ismét két lehetőséget látok: vagy olyan törekvést, ami végül is vallásháborúhoz vezet, azaz, amikor az egyik ember megkísérli rábeszélni a másikat a saját felfogására és ha ez nem megy, akkor fegyvert ragad. A másik út viszont humánusabb: az érvelések útja, az érvek kicserélése: mi az, amire az ember a hit által egyáltalán felelősségteljesen elkötelezheti magát? Milyen feltételek mellett lehet a hit értelmes, humánus és elfogadható? Ha csak egy igényből kiindulva akarnánk mindenkihez szólni, ez nagyon kevés lenne. A kereszténységnek és a teológiának jelenlegi helyzetét tekintve felmerül a kérdés, hogy nem túlzott-e az igényünk, ha az emberiség törekvését tárgyilag is meg akarjuk fogalmazni? — Nekem az a benyomásom — vallja Seckler — hogy a kereszténység már hosszú ideje alapjában véve lemondott mindarról, amivel éppen neki kellene hozzájárulnia az emberiség kibontakozásához. Pozicionalizmust művelünk, azaz megkíséreljük önmagunkat életben tartani. Ha ma a kereszténységre tekintünk, igen keveset tapasztalunk abból a meggyőződésből, hogy van valamink, amivel sokat tehetünk az emberiségnek a jövőjéért folytatott küzdelmében. Az, hogy ma missziós fellendülésről beszélünk, vagy pedig olyan 178
