Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 3. szám - KÖRKÉP - Horváth S. László: Egyház igen - Jézus nem?
az egyház lényegének: Jézusnak az elhanyagolására, hanem időtől független, állandó problémák azok számára, akik a kereszténységet nem „egy vallásnak” tartják a sok közül, hanem Jézus Krisztus isten-emberi személyiségétől elválaszthatatlan, egyedülálló vallási közösségnek. Három ilyen egyházképet tudnánk most felsorolni, mint a legfeltűnőbbet és legveszélyesebbet azok közül, amelyeknél az egyház igen, de Jézus nem lényeges: — a) a csak moralista egyház — b) a csak ,,vallásos" egyház és — c) a csak társadalmi egyház a) A csak moralista egyház. A kereszténységnek nemcsak hittana, hanem erkölcstana is van. Jézus nemcsak „dogmatikát” tanított, hanem „morálist” is. Gyakran hivatkozott az ószövetségi egyház törvényeire, az erkölcsi szabályaira, bár ezeket csak kiindulópontnak tartotta, nem a keresztény etika alapelveinek vagy beteljesedésének. Jézus — talán szabad így megfogalmazni — nem a külső törvények fegyelmezett megtartásában, hanem a keresztény ember belső átalakulásában, és az ebből fakadó új magatartásban látta az erkölcsi rend alapját. Ennek a belső „törvénynek” tételei: a szeretet, jóság, irgalom, amelyek azonban a „külső ember” számára nagyon általános, közhelyszerű és félremagyarázható tételek. Sokkal egyszerűbb és érthetőbb az ilyen szabály: Ne ölj! Ne lopj! Imádkozz! Ezeket az is fel tudja fogni, akiben még nem alakult ki a „belső ember”. Tegyük hozzá: a tízparancsolat tételei szinte minden vallás számára, sőt a vallástalan társadalom számára is nagyon jól használhatók. A szülők tisztelete, az élet védelme, bizonyos szexuális rend, a tulajdon valamilyen védelme, a becsület megbecsülése mindenhol erkölcsi vagy jogi igényt, illetve értékelést fejez ki. A moralista egyház tehát — függetlenül attól, hogy Jézus evangéliumát kérik tőle vagy sem — mindenhol jó szolgálatot tehet az államnak, a társadalomnak. Ha közömbösen vagy sajnálattal nézik és hallgatják is a hit tanítását, az egész vallási életet, szívesen fogadják, ha benne az egyház prédikátorai — túlvilági jutalmat ígérve vagy büntetéssel fenyegetve — a polgárokat „tisztességtudó" életre intik és nevelik. Ami azonban ennél sokkalta sajnálatosabb: magának az egyháznak a tagjai — pásztorok és hívek — ezt a társadalmi morált tartják elsőrendű és egyedül lényeges programnak. Hányszor volt a papság — nemcsak az államhatalom kívánságára, de belső „hivatástudatból" is — a társadalom „erkölcsrendészete", átnevelője, csak jóviselkedésre nevelő pedagógusa. És hányszor kapta az egyház saját tagjaitól azt az egyedüli dicséretet, elismerést, hogy „nem tanít rosszat", hiszen káros cselekedetektől igyekszik visszatartani az embereket. íme: az egyház igen, Jézus nem! Morális tevékenysége hasznos, Jézus személye lényegtelen. b) A csak „vallásos" egyház. Ez a meghatározás, hogy „vallásos", bármilyen hit követőire ráillik. Ebben az értelemben vallásosak voltak a bálványimádók, a sokisten-hivők, vallásosak a buddhisták, mohamedánok, zsidók és keresztények, sőt bizonyos értelemben az ateista is lehet vallásos, amikor „vallásos", liturgikus szertartásokat követ, ezekben részt vesz. A vallás ebben a tágabb értelemben a földi élet „dekorációját”, szépítését, a szürke hétköznapok ünnepivé tételét, komor realitásoknak illúziókkal való enyhítését jelentheti. És ez a vallási igény szinte mindenkiben jelentkezik. Nem is ítélhetünk el senkit azért, hogy „liturgiával" veszi körül a születést, a házasságot, a halált, sokfelé a serdülőavatóst, a társadalmi beiktatást, vagy a közösségi összejövetelt is. Ezeknek nyomai megtalálhatók az ősember vallásában is, és jelen vannak korunk ateista társadalmi szertartásaiban is. De vajon nemcsak ezen van-e a hangsúly sok „hivő” keresztény szívében és vallási életében? Akik ott vannak velünk a templomban, de csak a liturgia kell nekik, mem az evangélium, nem a teológia, nem Krisztus tanítása és személye. Vagy akiknek a keresztény élet a ke- reszteltetést, elsőáldozóshoz, bérmáláshoz vezetést („a gyermekkor kedves élményei”), esetleg ünnepélyes templomi esküvőt, és feltétlenül az egyházi temetést jelenti, de Jézus ismeretét, befogadását nem tartják feltétlenül szükségesnek. És vajon nincsenek-e papok is, akik egyszerűen csak ezeket az igényeket akarják kielégíteni, és így tulajdonképpen nem nagy különbség van a különféle vallások „papja” és „egyháza” között. (így is kezelnek bennünket gyakran!) Ezt is jelenti: „Egyház igen — Jézus nem!" c) A csak társadalmi egyház. Az előbbiekből már kirajzolódik egy csak „társadalmi” egyház képe is. Minden vallásban van valami közösségi jelleg, legalább a vallási szertartásoknál vannak együtt és kapcsolódnak össze a „hívek”. A kereszténység eredetileg és lényegileg közösségi vallás, vagyis egyház. A keresztény egyház ősformája a kis közösség: az egyházközség, ebből alakult ki — sok kis egyházközség összekapcsolódásából — az 175
