Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 3. szám - TÁVLATOK - Cselényi István Gábor: Milyen Isten-képet közvetítsünk?
TÁVLATOK MILYEN ISTEN-KÉPET KÖZVETÍTSÜNK? Mind igehirdetésünk, mind hitoktatásunk örökké visszatérő problémája: milyen legyen az az Isten-kép, amelyet közvetítünk. Előre elgo idolt elvekből kiinduló (apriorisztikus) vagy pedig a konkrét üdvtörténetre épített, mondhatnák, tapasztalati Isten-kép? Ügy tűnik, mintha lelkipásztori gyakorlatunk kimondatlanul is Immánuel Kant elgondolását követné: az Isten-eszmét nem tartjuk ugyan „analitikus" igazságnak (amely tehát fogalmi elemzés útján egyszerűen „levezethető" volna), de tapasztalat útján szerzett igazságnak sem, hanem „szintétikus a priori" igazságnak, amely nem közvetlen belátáson alapszik, de nem is tapasztaláson, hanem eleve elgondolt elveken s amin viszont történelmi tények mitsem változtatnak. A nem-történelmi Isten-kép Hogy mennyire így van — hogy Isten-képünk mennyire a priori! —, könnyen beláthatjuk, ha prédikációink vagy hitoktatásunk fő témáira gondolunk. Mint Josef Breuss írja (Das Gottesbild in Religionsunterricht, Katechetische Blätter 1981/3. 154. kk.), sokszor úgy tűnik: már előre tudunk mindent Istenről (hogy pl. mindenható, jóságos, örökkévaló stb.), még mielőtt a Szentírást a kezünkbe vennénk, sőt szinte már csak azért emelünk ki abból idézeteket, hogy ezt az előzetes képet szentesitsük. Ugyanígy eleve ott él bennünk a két-ter- mészet-séma, ha Krisztusról kezdünk szólni, ebbe aztán szépen be tudjuk helyezni az istenségét bizonyító csodákat; az evangéliumi történetek lényegében csak az illusztráció szerepét töltik be. Ezen a „gondolati sínen” a feltámadás logikus, már-már szükségszerű célba- érés. Krisztus emberi természete azonban itt elvi megállapítás marad, ilyen apriorisztikus megközelítésben nem sokat tudunk kezdeni Jézus életének történelmi adottságaival, — nemhiába nevezi a keresztet Szent Pál éppen az ő korában is jelenlevő a priori Isten-kép szemüvegén át tekintve „oktalanságnak". Sematikus marad Szentháromság-képünk is. az üdvtörténeti konkrétumok nélkül már-már a jól kidolgozott Isten-kép megháromszorozása. Első pillanatban azt gondolnánk, hogy ez az elvi, mondjuk így: nem-történelmi istenkép vagy Krisztus-kép korunkban, a természet- és történelemtudományok korában eleve kudarcra ítélt, józan lelkipásztorok körében tehát fel sem merül. Breuss azonban joggal hívja fel a figyelmet: a rohamléptekkel haladó természettudomány árnyékában az a meggyőződés alakulhat ki a fiatalokban: az ember igenis felette állhat a természetnek. Érnek az „előzetes értésnek” az alapján a mai gyermekek, sőt felnőttek is könnyen el tudják fogadni a természet fölött uralkodó Krisztus s a természet arculatát kialakító Teremtő fogalmát. Az a katekéta azonban, aki kizárólag erre épít, csak látszat-eredményekhez jut el. A történelmietlen Isten-kép veszélye éppen az, hogy ez csak hatalmat megjelenítő, elvi kép megközelíthető ugyan, de csak faktum, tény marad, amit — éppen a pozitivista gondolkodásmódnak megfelelően — megismer ugyan a gyermek, de csak úgy, ahogy elfogad egy kémiai képletet vagy ahogy elfog, leprésel és eltesz egy pillangót a rovargyűjteményébe, egyszóval csak elvi igazság marad számára, de nem lesz élet-alakító erő. Külön skatulyába egymás mellett fog élni ezután is hite és a világról vagy az emberről alkotott felfogása, kedvenc beaténekesétől a szerelemről alkotott nézetéig, de nem lesz igazi összefüggés hite (helyesebben: ideológiája) és élete között. Mert — s most nézzünk a mélyére! — mit is jelent ennek az a priori hitnek az alkalmazása hitoktatásunkban? Száraz tényközlést, megadott mennyiségű meghatározás „leadását”, formulák besulykolását, matematikai levezetéshez hasonlító deduktiv igazság-átadást, a tévedhetetlenség igényével, de az alanyi szempontok s a praxis-vonatkozás figyelmen kívül 156
