Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 3. szám - TÁVLATOK - Cselényi István Gábor: Milyen Isten-képet közvetítsünk?
hagyásával. A metafizikai fogalmakkal dolgozó „hittan”, amely a dogmatika kicsinyített változatát adja, a tudós-tudatlan viszonyára épül, ahol a hallgató csak passzív befogadója a tudásanyagnak. Az alkalmazásra kerülő módszer mellékessé válik, a meggyőzés észérvek latbavetését jelenti. Ahová azután az értelem nem képes behatolni, ott kezdődik a hittitok birodalma. De hogy ezek a titkok mennyiben jelentenek életet gazdagító erőt, mennyiben teljesítik ki az ember magasra törő vágyait, mennyiben személyes ügye a fiataloknak, arról esetleg eszmefuttatásainkban szó sem esik. Krisztus, a velünk sorsközösséget vállaló Isten Fia a messzeségbe távolodik hallgatóinktól, a tanításával való foglalkozás elvont eszmei játékká vértelenedik, nem alakítja át életüket és cselekvésüket. Elég azután egyetlen igazi megrázkódtatás, személyes probléma, ami nem fér bele az egyoldalúan racionálisan felépített képbe, s már összeomlik a fiatalok „hite”, Istenről alkotott (mondjuk ki!) torzképe. Hogy azután mennyiben vezet az efféle hamis Isten-kép ateizmus kialakulásához, arról már ne is szóljunk. Búcsút kell mondanunk a filozófusok Istenének? A tisztán elvi síkon mozgó Isten-kép továbbadása tehát — mint ezt következményeinek végiggondolása mutatja — tévútnak bizonyul. Azt jelentené ez, hogy hithirdetésünkben végképp búcsút kellene mondanunk a „filozófusok Istenének”? Nem egészen. A katolikus teológia mindig is elismerte az Isten-hit bölcseleti megalapozásának lehetőségét (kitűnő, mai „természetes Isten-tant” ad Weissmahr Béla „Isten léte és mivolta" c. könyvében, a római Teológiai Kiskönyvtár sorozatában). Mint Walter Kasper megjegyzi (Abschied vom Gott der Philosophen? Theologie der Gegenwart 78/1. 46. o.), továbbra sem mondhatunk le a hit értelmezéséről, így filozófiai megközelítéséről sem. Csak arról van szó, hogy az Istenről szóló beszédben le kell mondanunk a klasszikus metafizikai fogalmainak (szükség- szerű, abszolút, változhatatlan, időtlen stb.) egyoldalú alkalmazásáról; ezekhez hozzá kell rendelnünk az üdvtörténeti kategóriákat, amelyek látszólag halomra döntik amazokat: megtestesülés, idő, szenvedés, kereszthalál. Valahogy úgy, ahogy azt már a patrisztika is tette, mint Damaszkuszi Szent János, aki ugyanabban a mondatban írja azt, hogy: Isten „kimondhatatlan és felfoghatatlan”, de azt is: „felfoghatóvá vált Krisztusban". Dialektikuson egymást kiegészítő oldalakról van tehát szó. Isten igazi nagyságát éppen az szemlélteti, hogy át tud törni minden fogalmi korlátot. A metafizikai fogalmakkal élő teológiát a történelem-teológia másik úttörője, Edward Schillebeeckx szerint is ki kell egészíteni az ökonómia (az üdvtörténeti teológia) szempontjaival (vö. Offenbarung und Theologie, Mainz 1965. 291. o.). Isten ugyanis szabadon lépett be történelmünkbe, ez még nincs benne a teremtés elvében (még ha utólag a kettőt egyetlen egységnek is látjuk) s így természetes istenfogalmunkban. A kegyelem maga is történeti, mert Isten személyes viszonyba lép az emberrel, belső életközösségre lép vele. Az Ó- és Újszövetség történelmileg fejlődő Isten-ember párbeszéd, amelynek csúcsa a Krisztusban kiteljesedő kinyilatkoztatás (vö. Zsid 1,1). Az isteni igében Isten embertársunkká lesz s így minden ember számára megnyílik a torzítatlan Isten-kép felismerésének lehetősége. Az üdvtörténet figyelembe vétele nem jelenti azt, hogy értelmetlen lenne immár a „teista” szempont, a metafizikai Isten-kép. Jézus Krisztusban Isten szeretete tárul fel (Róm 8,39); az ökonómia, írja Schillebeeckx, maga is visszautal a teo-lógiára (a megváltás-tan érthetetlen lenne ószövetségi előzmények nélkül), másrészt az üdvösség titkait is meg kell próbálnunk fogalmak köntösébe öltöztetni. Ismét csak arról van tehát szó, hogy a hit kizárólagosan deduktiv, apriorisztikus megközelítését kell feladnunk. Ha vannak is előzetes megsejtéseink arról, milyen is Isten, végül is nem elsősorban saját elképzeléseinkből, esetleg kivetítéseinkből kell kiindulnunk, ha Istenről akarunk szólni, hanem abból az Isten-képből, amit maga Isten tárt fel a Szentiráson s az üdvösség történetén keresztül — az így kapottakat lehet és kell is azután elméletileg is feldolgoznunk. A tapasztalás szerepe Nem igazolható tehát az a hallgatólagosan elfogadott kiindulás, hogy Isten-képünknek nem kellene támaszkodnia a tapasztalás erejére. Nem állíthatjuk, hogy Isten-képünk kialakításában nincs szerepe „előzetes értésnek", már eleve bennünk elő megsejtéseknek (mint amilyeneket pl. Karl Rahner is alkalmaz hitalapozásában), de ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy maga a kinyilatkoztatás is feltételezi az Istenről szerzett tapasztalatokat, s hogy a tapasztalásnak a hit továbbadásában is lényeges szerepe van. (Egész sor mai teológus foglalkozik ezzel a kérdéssel, például Piet Schoonenberg: Offenbarung und Erfahrung, 157
