Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Kiss László: "A győzelem elnyelte a halált" (1Kor 15,55)
zőkben a nagy francia szentirás-tudós: Xavier Léon-Dulour gondolatai alapján próbáljunk szivünk homályában halványan derengő fényt gyújtani, hogy mélyebbel megsejthessük embervoltunk legfélelmetesebb és legígéretesebb titkát: a halált.1 Élet és halál párviadala Egy bölcs embertől azt kérdezték egyszer: Mikor szűnik meg a halál? — Válasz: „Majd ha az anyák többé már nem szülnek!” — A természetbei, úgy látjuk, minden élő meghal, de a „halálból új élet fakad”. Az élet és halál párharca mély igazságot fejez ki. A halálnak több jelentése van még az emberre vonatkoztatva is: — fizikailag jelenti az ember biológiai létezésének megszűnését, — átvitt értelemben beszélhetünk az embertől létrehozott civilizáció, kultúra, művészeti irány stb. haldoklásáról vagy haláláról1 éppúgy, mint egyes birodalmak felbomlásáról. — A vallásos nyelvezet ismeri a „lelki halál" fogalmát, amennyiben valaki Istenhez fűződő személyes (és kegyelmi) kapcsolatát halálos (súlyos) bűnnel megszakítja. Emögött a felfogás mögött az a gondolat húzódik meg, hogy az ember .,biológiai halála" nem vég- leqes meqsemmlsülés, mert az emberi életnek varnak olyan lényeges alkotóelemei, amelyek teljes egészükben nem vezethetők vissza pusztán anyagi tényezőkre. Az ember életének van egy rejtett, de valóságos Forrása: az örökké élő Isten! Igazán, önerejéből és abszolút módon csak Isten él! „Mindenki érte él” — mondja Jézus is (Lk 20,38). Az ember is csak annyiban él, amennyiben részesedik a Léttéljességből, amennyiben eleven kapcsolatban van minden élet kiapadhatatlan Kútfejével. Istenből úgy árad az élet, mint forrásból a csermely vize, mint a napból a fénysugár, mint a rádió-televízió adóállomásából a sugárzott műsor. A keresztény halálértelmezés nem tagadja a nyilvánvaló tapasztalati tényeket: azt, hogy a halál az emberi, földi élet vége, a test felbomlásának kezdete. Elfogadja Isten kezéből, mint ami szükségszerűen következik véges, teremtményi mivoltából, Istentől függő létezéséből. Másrészt a test felbomlását nem tekinti az „én", a „személyiség" (a „lélek,") megsemmisülésének hanem — úgy tartja — találkozik az élő Istennel, az ítélő Feltámadottal és élete nem szűnik meg, hanem á t a I a k u I, örök sorsa végérvényessé válik. A következőkben röviden áttekintjük az ún. „klasszikus teológiai halálértelmezést" — és a belőle fakadó nehézségeket, az „újabb teológiai magyarázatok” gyenge pontjait, — végül a halál titkának a feltámadt Jézusba kapcsolódó megvilágítását, amely a titok-jellegét uqyan nem szünteti meg, de talán elfogadhatóbbá teszi a halált az a tudat: Istenbe, a feltámadt Jézusba „halunk bele”. A klasszikus halál-értelmezés Röviden így foglalható össze: 1. A halál a test és a lélek szétválása. A test „visszatér a porba, ahonnét jött, az éltető lehelet (lélek) meg az Istenhez, aki adta" (Préd 12,7). 2. A lélek megjelenik Isten — illetve a feltámadt Jézus — színe előtt az ún. külön- ítéletre. 3. Ez a különítélet — a lélek állapota szerint háromféle lehet: a) Aki halálos bűnben megátalkodva halt meg, annak lelke a pokolba — az örök kárhozat helyére — kerül (feltámadás után a teste isi). b) Akik megszentelő kegyelem állapotában halnak meg — mindéi bűn nélkül, és minden bűnadósság (büntetés) nélkül, azok a mennyországba — vagyis Isten színlátására — jutnak (feltámadás után a testük isi). c) Akik ugyan kegyelmi állapotban halnak meg, de meg nem bocsátott bocsánatos bűnnel, illetve ideigtartó büntetésadóssággal, azok egy időre a tisztitóhelyre (tisztítótűzbe) kerülnek, amíg teljesen meg nem tisztulnak és szenvedéseikkel le nem töltik büntetésüket. 4. Hallgatólagosan feltételezi ez a felfogás, hogy a legtöbb ember lelke halála után a tisztítóhelyre kerül. Ez a feltételezés a dogmatikus alapja a halottakért végzett imáknak, az értük felajánlott „elégtételi értékeknek", szentmiséknek és búcsúknak. Ezeknek az „elégtételi értékeknek” az a szerepe, hogy csökkentsék a „szenvedő lelkek” kínjának mélységét és megrövidítsék annak „idejét”. Ilyen „elégtételi értékek" felajánlása ugyanis — felesleges a mennyországba jutottaknak: nincs rájuk szükségük! — hiábavaló az elkárhozottakért, hiszen Isten végérvényes ítéletén már mit sem vál150
