Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Tomka Ferenc: Társadalomszerkezet és lelkipásztorkodás
gát. Amikor a francia egyház ráébredt arra, hogy a munkásság elszakadt az egyháztól, külön szemináriumot létesítettek, ahol a munkások közé készülő lelkipásztorok a munkások életét, kultúráját, nyelvét, értékeit a gyakorlatban megismerve készültek fel hivatásukra. Világszerte fontos feladat volna, hogy a papnevelés nagyobb mértékben legyen figyelemmel az egyes társadalmi osztályok vagy rétegek lelkipósztorkodásának sajátos feladataira, s erre készítse fel a papjelölteket. Ami a vallási kultúrát illeti — szembeötlő egy probléma a magyar viszonyok között, ahol a munkásság fele faluról származik. A falunak megvannak a maga — paraszti élethez kötődő — ősi egyházi ünnepei, liturgiái. A falusi életet áthatotta a vallás. (Gondoljunk a konkrét „falusi" ünnepekre, pl. a búzaszentelőre, vagy a terménybetakantási ünnepekre, ill. ünnepeink neveire is, pl. gyümölcsoltó- vagy sarlós-boldogasszonyra stb.) Vajon vannak-e olyan liturgiák, ünnepek, amelyek sajátosan a munkáshoz vagy egyáltalán a mai emberhez szólnának? S ha nincsenek, nem a lelkipásztorkodás mulasztása-e, hogy nem jöttek létre? A paraszti életnek és a liturgiának kapcsolata példa arra, hogy a liturgiának az adott életformához lehet és kell kapcsolódnia. Ami a vallási nyelvet vagy például a prédikációk problémafelvetését illeti, a lelkipásztorkodás feladata, hogy vegye tudomásul és foglalkozzék a munkásság sajátos problémáival. Meg kell találnia a módot, hogy kezdetben a családlátogatások, később a ki- sebb-nagyobb körben való beszélgetések alkalmával helyt adjon kérdéseiknek. Ma ez kétségtelenül sok hejyen úttörő munkát igényel, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül a vádat, hogy a munkásság azért is került távol az egyháztól, mert a lelkipasztorkodás nem foglalkozott az ő életük kérdéseivel. b) Végül sok lelkipásztor-szakértő szerint a munkás-pasztoráció alapvetően a szemlélet kérdésé (18). A pasztorációnak először önmagát kell felismernie a munka Isten előtti értékét, majd beszélnie kell erről. El kell vezetnie nemcsak az egyéni alkotásnak, hanem a sokak által lebecsült vagy csak a pénzkeresés eszközének tartott segédmunkának természetfeletti értékelésére is. A munkás, és általában az alkotó felnőttkorban élő emberek életét a munka tölti be. A felnőttek és sajátos mértékben a munkások azért kerülnek távol a vallástól, mert úgy tűnik számukra, hogy munkára, alkotásra beállított életüknek semmi köze sincs a vallás „elméletéhez". A lelkipásztorkodásnak rá kell mutatnia arra, hogy a kereszténység áthatja az életet, a munkát, az alkotást. Ezt előkészítve a hitoktatásnak a gyermeket a Krisztussal kapcsolatban lévő hétköznapi életre — és nem elméletekre — kell elvezetnie. C) Az értelmiség és a lelkipásztorkodás 1. Szociológiai szempontok. Az értelmiség fogalma éppúgy nem egyértelmű, mint a munkásságé. Vannak, akik a szellemi dolgozókat azonosítják az értelmiséggel (akiknek aránya az aktív kereső népességben a „közvetlen termelésirányítókkal" együtt 1980-ban 27,7%). De ez a meghatározás elég tág. Szellemi foglalkozásúnak számítanak az érettségivel sokszor nem rendelkező gép- és gyorsírónők éppúgy, mint az egyetemi tanárok. 1973-ban a szellemi foglalkozásúak 31,6%-a nem rendelkezett középfokú iskolai végzettséggel sem. Mások a magasabb fokú — többnyire felsőfokú — iskolát végzetteket sorolják az értelmiség körébe. De lényeges különbségek vannak a főiskolát vagy egyetemet végzettek között is, pl. a lakóhelytől (falu-város), vagy a foglalkozástól függően. „Egyes foglalkozások sajátos helyének egyik mutatója a foglalkozás zártsága.’’ Az értelmiségi hivatások között is vannak különösen „zártak", pl. az orvosi vagy ügyvédi (16. 203). Nem kevésbé nehéz az értelmiség helyének, szerepének meghatározása a társadalomban. Egyes kutatók a társadalom intézményeihez leginkább kötött, azokat legitimáló réteget láttak bennük, mások el nem kötelezett, „szabadon lebegő", minden megújítást kezdeményező kritikus csoportot. Valójában szerepük az értelmiségen belüli rétegeződés- től, illetve történelmi koroktól függően változó volt (9). A mai magyar értelmiség helyzete az elmúlt korokhoz képest lényegesen megváltozott. A számarányok önmagukban is sokat mondanak. Az 1850-es években évente 2—300 új diplomás végzett egyetemet vagy főiskolát. 1910-ben már 12 ezer az egyetemi hallgatók száma (7). 1979/80-ban az egyetemi és egyéb felsőszintű oktatásban 103 500-an részesülnek. A számarányon túl megváltozott az értelmiség szakmai összetétele és funkciója is. A korábbi jogi, teológiai, illetve humán diplomások túlsúlya megszűnt és megsokszorozódott a műszakiak aránya. (Az 50-es évek óta meghatszorozódott számuk.) A szakértelmiség létrejötte pedig megszüntette a korábbi „mindenhez értő értelmiség” elképzelést. 147
