Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Nemeshegyi Péter: Krisztus találkozása Ázsia lelkével
Buddha tanítását a Kr. u. I—II. században követői tovább fejlesztették és így alakult ki a Mahöyana-Buddhizmus, mely Kínán keresztül a Kr. u. VI. században hatolt be Japánba és terjedt el, főképp az uralkodó réteg között. A Mahöyana hangoztatja minden létező ősegységét, melyet „Buddha-természet”-nek nevez. Ha az ember szellemét minden gondolattól kiüresíti, akkor megtapasztalja ezt az ősegységet és egyesül a Buddha- természettel, buddhává lesz. A Mahöyana szerint egyes szentek, például Amida, már elérhette volna ily módon a buddhaságot, de minden élőlény iránti irgalmában elhalasztotta üdvösségét egész addig, amíg érdemei révén a bizalommal hozzá folyamodó valamennyi ember el nem nyeri az örök béke állapotát. Japánban a XIII. század nagy buddhista egyéniségei terjesztették el a Buddhizmust a nép széles rétegei között. Dogén az ősegységet megtapasztaló élmény fontosságát hangoztató Zen-felekezetet, Shinran az Amida iránti bízó imára támaszkodó Jődő—Shin-fe- lekezetet, Nichiren pedig egy a lótusz-szutrán alapuló felekezetet terjesztett. Bevezetése óta a mai napig eltelt 14 évszázad alatt a Buddhizmus Japánban sok átalakuláson ment keresztül. Hogy csak egy példát említsünk, az eredeti Buddhizmus szerint csupán a kolostorokban szigorú önmegtagadásban élő, minden nemi élettől tartózkodó szerzetesek jutnak el, közvetlen haláluk után, az üdvösségre. Ezzel szemben Shinran a házaséletet ajánlotta, és minden önmegtagadási gyakorlat helyett az Amidához forduló imát hirdette, sőt azt tanította, hogy Amida végtelen irgalmából mindenki üdvözül, akár jó, akár rossz, akár imádkozik Amidához, akár nem. A modern Japánban a hagyományos Buddhizmusból, főleg Nichiren felekezetéből, számos úgynevezett „Új Vallás" sarjadzott. Közülük nem egy (pl. a Sőka-gakkai, a Risshő-kőseikai) néhány évtized alatt több millió hívőre tett szert. Főképp a faluról a városokba költözött, gyökerüket vesztett egyszerű embereknek adtak ezek az Új Vallások közösségi élményt és könnyen érthető, kézzel fogható világnézetet. Ezek a vallások ma is nagyon elevenek, de mintha már elérték volna azt a határt, melyen túl nem képesek tovább fejlődni és terjedni. Az ilyen vallásokhoz nem tartozó japánoknál, főképp a fiatal nemzedéknél, ma a Buddhizmussal] való személyes viszony vajmi csekély. Szinte csak akkor érintkeznek kifejezetten a Buddhizmussal, amikor a buddhista szerzetesekkel végeztetik a családtagok temetési szertartásait és a család halottairól való szertartásos megemlékezést. Ez igen különös fejlemény, mert maga Buddha a temetési szertartásoknak és a halottakkal való foglalkozásnak semmi jelentőséget nem tulajdonított. — így tehát azt mondhatjuk, hogy igen kevés fiatal japán tekinti ma a Buddhizmust saját személyes vallásának. Kétségtelen azonban, hogy a Buddhizmus gondolat- és érzésvilága eltörölhetetlen nyomokat hagyott a japán lélekben. Említsünk meg néhányat: 1. Minden dolog múlandóságának tudata és annak megadással való elfogadása. A japánok nem ragaszkodnak görcsösen a múló pillanathoz; nem ragaszkodnak még az élethez sem. Szépnek tartják az elmúlást, mint amikor a cseresznyevirág szirmai elhullanak. 2. Az én-központiság oktalanságának tudata. A japánoknál sokkal kevésbé áll a figyelem előterében az „én", mint Nyugaton. Számukra az „én”-né| fontosabb a „mi". 3. Minden élőlénnyel való együttérzés. A japánok nemcsak uralkodni akarnak az anyagi világ fölött, hanem ritmusába simulva együtt élnek vele. Növényekkel, állatokkal, még rovarokkal is sokkal bensőségesebb kapcsolatuk van, mint nekünk nyugatiaknak. A négy évszak váltakozása egész érzésvilágukat áthatja. Lakásukat az évszakhoz illő képpel, virággal díszítik. A hagyományos japán versben, a három, sorból álló „haiku"- ban kötelező az évszakot megsejtő utalás. 4. A legjelentéktelenebb tárgyban, eseményben is ott rejtőzködő kimondhatatlan, végtelen Ösmisztérium megérzése. Az összlét alapegységének, a közös gyökérnek a misztériuma ez. A japánok nem azáltal igyekeznek ezt az ősvalóságot elérni, hogy azt mintegy az emberrel szembenálló tárgyként vizsgálják, hanem azáltal, hogy az ember lelkét e gyökértől elválasztó falat, illetve hártyát eltávolítva, vele eggyéolvadnak. Egy Zen-kolostor csodálatosan szép kertjének bejáratán olvastam a következő magyarázó feliratot: „Az európai kertet azért készítik, hogy az emberek szembenálló tárgyként szemléljék és gyönyörködjenek benne. Ezért ültetik tele tarkán zsibongó virágokkal. Az ilyen kert a nyugati vallásnak felel meg, mely Istent velünk szembenálló valóságnak képzeli. A Zenkolostor kertjének célja ezzel szemben az, hogy látogatója eggyé váljék vele, és így megtapasztalja minden lény közös ősgyökerét Ezért nincs ebben a kertben színes virág, hanem csak zöld bambusz, fenyő és moha, szürke kő, fehér homok és nagy csendesség. Az ilyen kertművészet a keleti vallásnak felel meg, mely nem tárgyi szemlélet és szó, hanem egységélmény és hallgatás által vezeti el az embert céljához.” Ez a magyarázat 13á
