Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Fülöp Béla: Hogyan készüljünk bibliai homiliára

az alanyi fantázia szülötte. Olyan objektív valóságot tár fel, mely túlságosan rejtett ahhoz, hogy az emberi szó egyenértékűen le tudja fordítani. A mitologikus megismerés olyan mélységekbe hatol, amely a tudományos gondolkodás számára elérhetetlen. A mítosz reális igazságot fed fel, de úgy mint misztériumot.

Ettől a jól megértett látásmódtól függ biblikus szentbeszédünk eredménye vagy kudarca, mert ez a látásmód a hit látásmódját is jelenti. Egy üdvtörténeti szöveg kifejtése azt is feltételezi, hogy az igehirdető már túljutott a történeti irodalomkritikai fokon, és behatolt a biblikus szöveg sokkal mélyebb távlataiba. A mai ember számára is szükséges, hogy megértse a képszerű beszédet, a szimbólumok kifejező erejét, s hogy így visszanyerje érzékét a technikán túli valóság iránt is.

Ha az igehirdető csak úgy beszél Istenről, hogy a képeket és ábrázolásokat a Bibliától kölcsönkéri, de meg nem érti, akkor beszéde idegenül cseng hallgatóinak. Az ilyen igehirdető elfelejti, hogy a hit emberről emberre száll át. A biblikus szentbeszéd találkozást hoz létre, összekapcsol a Biblia egy-egy nagy alakjával, Ábrahámmal, Szent Pállal, sőt Jézussal. A bibliai személy és egy mai egyéniség találkozásából fakadó hit megérteti velünk, hogy Isten működése a lélekben meghaladja mindazt, amit történelmileg igazolni lehet, és föltételezi az élet misztikus dimenzióját. így lesz nyilvánvalóvá, miként lehetnek „atyáink a hitben" a próféták, Jézus Krisztus, és a Szentírás ismert és ismeretlen szerzői.

A Biblia nyelve lehet, hogy távolinak tűnik, de teljesen megújítható erejében, ha az igehirdető közvetítő módon fel tudja idézni az egyetemes emberi tapasztalást, amelyből ez a nyelvezet született. Az emberi egzisztencia tér-idő feletti valóságát nem lehet „prózaion” bemutatni, hanem* csak képek, mítoszok, költői elbeszélések formájában. Ehhez segít a bábeli torony, a pünkösdi láng, a vihar lecsendesítésének szemléletes leírása. Ha ezt a hatalmas közlő erőt jól adjuk át, akkor a hivő felismerheti bennük és általuk saját hittapasztalását, azt mélyítheti, alakíthatja. A jó homília után tehát a munkát a hivő folytatja saját lelkében.

Közben pedig az elbeszélés elbeszélés marad, a mítosz pedig mítosz. így is kell bemutatni. Különben eltorzíthatjuk az üzenetet. Egyes igehirdetők vonakodnak bizonyos bibliai elbeszélésektől, amelyek bár központi teológiai kijelentéseket hordoznak — például a csodálatos halfogás —, de tévesen úgy gondolják, hogy formájukban már elavultak. Ez a gondolkodás nem számol a forma és a tartalom közti kapcsolattal. A beszéd alakja nem ruha, amit egyszerűen le lehet vetni és föl lehet venni egy megszabott gondolkozásmódon belül. Amit egy evangélista mond, csak azon a módon jut hozzánk, ahogyan ő mondja. Egy szentíró gondolatát csak saját kifejezési formáin keresztül tudjuk igazán megérteni. A Szentírásban találhatók himnuszok, mitológiai jellegű elbeszélések, hitvédelmi viták, buzdítások. Minden irodalmi formának megvan a saját nyelvi dinamikája. Ennek felfedezése és tiszteletben tartása jelentős segítség a tartalomnak felismerésében. Amit egyszer már valamilyen formában kifejeztek, azt nem lehet erőszakosan áttenni egy másikba. — Ugyanakkor mégis megmarad az igény, hogy korunk számára újraértékeljük ezeket a biblikus elbeszéléseket. Ez már a szentírásmagyarázat és a homília közötti viszony problémáját jelenti.

Egzegézis és homília

A liturgikus konstitúció megkívánja, hogy a homília „a szent szövegekből fejtse ki a hit misztériumát és a krisztusi élet irányelveit" (52.). Az igehirdetőnek engednie keil, hogy a szent szövegek vezessék őt, s ne ő építse rá, olvassa bele a szent szövegekbe saját látásmódját. Hogy valóban a bibliai szövegek irányítsanak, szükséges azoknak egzegetikai tanulmányozása. Joggal nevezi Josef Blank a formatörténetet a „fides ex auditu" megvalósításának: a hallgatók hitét maga az Ige szítsa fel az Ige hirdetése közben. Rudolf Schnackenburg szerint az egzegézis és a homília két különböző mód az Isten Igéjének szolgálatában. A kettő kell, hogy kiegészítse egymást, hacsak nem kockáztatjuk azt, hogy magunkat hirdetjük és nem Jézus Krisztust. Tudni kell azonban, hogy az egzegéta nem igehirdető, és a szentbeszéd nem egzegetikai előadás. De ahogy az egzegétának szívügye felkutatni, hogy mit kell hirdetni a bibliai szöveg szerint, ugyanúgy az igét sem lehet hirdetni gondos egzegetikai előtanulmányok nélkül.

Tehát az út a bibliai szöveg egzegézisétől vezet az igehirdetésig. Viszont az egzegéta azt is feltárja, hogy egyes biblikus szövegek már eredetileg is prédikált szövegek voltak. Az apostolok és munkatársaik Jézus életét és tanítását, mint saját élményüket felhasználták, szükség szerint válogattak, magyaráztak, és így alakították ki az ősegyház katekézisét. A bibliai szövegnek ezt az életét, üzenetét, kijelentéseit kell ma is kibontani. így Márk evangéliuma például „jó hír”, üzenete (Mk 1,1), és nem krónika. A bibliai szövegeknek történelmük van: nemcsak Jézus cselekedeteinek és szavainak magyarázata, hanem az ezeket feldolgozó prédikációk története is bennük van.

124