Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Cselényi István Gábor: A hit alapelemeinek átadása a családban
A HIT ALAPELEMEINEK ÁTADÁSA A CSALÁDBAN A családi nevelés fontossága A 2. Vatikáni zsinat a szülők hitre-nevelő munkáját a világi hívők apostolkodásának egyik legdöntőbb formájaként állította korunk egyháza elé: „A hitvestársak és a családok apostolkodásának — olvassuk a Világiak apostolkodásáró! szóló határozat 11. fejezetében — páratlan jelentősége van ... A keresztény házastársak a kegyelem munkatársai és a hit tanúi egymás felé, gyermekeik felé és a család egyéb tagjai felé is. Gyermekeik számára ők a hit első hirdetői és oktatói. Szavukkal meg példájukkal keresztény és apostoli életre nevelik őket." — A zsinat tanítását visszhangozta Püspöki Karunk is, például 1979. őszi — a Nemzetközi Gyermekév kapcsán kiadott — körlevelében: „A szülők joga és szent kötelessége gyermekeik vallásos neveléséről gondoskodni", nemcsak olyan értelemben, hogy hittanra „járatják" gyermekeiket, hanem úgy, hogy első „katekétái” azoknak. De vajon miért kap a családi nevelés ekkora hangsúlyt? Az apostoli levelekből is kitűnik, mennyire a csoládok voltak a megszülető egyház bölcsői. A „népegyház” korában azonban a hitoktatás a papság előjoga lett. Érdekes viszont, hogy például Japánban, ahol templom, sőt szinte papok nélkül élt tovább a kereszténység a XVII. századtól, s a közszellem nem támogatta a kereszténységet, tisztán a csalódok hitet őrző ereje, imádságos légköre is képes volt fenntartani a krisztusi hitet. A „velünkszületett” kereszténység korszaka körünkben is lejárt vagy lejáróban van, olyan arányban, minél inkább várasiasodik és szekularizálódik környezetünk. A hit egyre inkább egyéni döntésen alapul, amelyben perdöntő szerepe van a családnak, a szülőknek, hiszen a gyermek vagy azonosul, vagy szembefordul a szülők közvetítette normákkal és eszmékkel (aszerint, hogy vonzó formában tárják-e elé azokat vagy sem). A vallásszociológiai változás így máris lélektani mozzanatokhoz vezet át. A gyermekben azonosulási folyamat dolgozik. Ez érteti meg a szülő — fiúknál rendszerint az apa, lányoknál az anya, sőt sokszor a nagyapa ill. nagymama — vallásosságának meghatározó szerepét az Isten-kép kialakulásában. Az otthoni vallásos nevelés óriási lehetőségét (igaz, nagy kockázatát is!) éppen ez a „participációs” folyamat adja (vö. Katharina Steiner: Notwendigkeit und Möglichkeit affektiver Erziehung, Christlich-pädagogische Blätter 1973/16. 305. o.). Nem lehet eléggé ismételgetni a szülői példamutatás jelentőségét, általánosságban is és a vallásosság tekintetében is. A gyokorlatból viszont jól tudjuk: hittanra járó gyermekeink édeskeveset hoznak magukkal otthonról s szüleik éppen nevelési kérdésekben tanácstalanok. Ez fordítja figyelmünket a „szülő-nevelés” kérdésére: hogyan tudjuk „kézbe venni” a szülőket, felkészíteni őket, hogy aztán szakavatottan tudjanak ők is tenni valamit. Számos szakember egyenesen úgy fogalmaz: a hagyományos, gyermek-központú pasztoráció helyett ma szülő-központú, a szülőkre irányuló lelkipásztori vonalvezetést kellene kialakítani (Roman Bleistein: Mut zum Erziehen, Stimmen der Zeit 1978. ápr. 217. kk.). A szülő-nevelés formái De nézzük most már a konkrét lehetőségeket: milyen úton-módon „érhetjük utol" a szülőket? Legelső lehetőség— amikor még mint leendő szülőkkel találkozunk velük — a jegyes- oktatás. Ennek keretében feltétlenül ki kell térnünk a vallásos nevelésre. Ugyanígy a keresztelés kapcsán — akár már annak bejelentésekor, akár a keresztelő keretében (homília formájában), akár a keresztelés utáni családlátogatáson. A keresztelés különösen alkalmas arra, hogy a másodlagos motívumokat („mert az a szokás” stb.) egzisztenciálisabbá tegyük (vö. Tomka Ferenc: Evangelizáció és keresztségi katekézis, Teológia 1972/2. 102. o.). Abban a fogékony állapotban, amit a gyermek jelentkezése kivált, könnyű a jelenlevőket hitre hangolnunk; számos formában nyithatjuk fel szemüket, hogy rácsodálkozzanak a transzcendensre s azután elkötelezzék magukat a hitre-nevelés munkájára. (Lásd még: Werner Rück: Chancen und Möglichkeiten des Taufgespräches, Lebendige Seelsorge 1978/3. 171. o.). A következő lehetőség a templomi katekézisre, elsőáldozásra, bérmálásra való jelentkezés. Ne csak bürokratikus intézkedés legyen ez (rendezve volt-e az egyházadó, vagy sem), hanem beható elbeszélgetés: mit ad a hit, mik a problémák a gyerekkel, mit lehetne tenni. A templomi (pl. elsőáldozói) kurzusokon tarthatunk „nyílt napokat", sőt, ahol elkísérik a szülők gyermekeiket, érdemes szünetben vagy óra után időt szentelni arra is, hogy elbeszélgessünk velük: hogyan dolgozzák fel otthon az anyagot? Ezt egészíthetik ki azután 118
