Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Waigand József: Magyar liturgikus szövegeink az ifjúsági lelkipásztor szemével
misztériumról von szó. Lehet, hogy vidéken így van, — bár akkor tulajdonképpen egyszerűbb lett volna megtartaniok a latin nyelvet. Ám az sem felejtendő, hogy a vidék is rohamosan „urbanizálódik”, és egyre kisebb a különbség a városi és vidéki fiatalok gondolkodásmódjában. Mi ebben a hozzászólásban a városi viszonyokat tartottuk szem előtt. Ezzel kapcsolatban találóan írja Sántha Máté a Szolgálat 46. számában: „Vannak, akik amellett kardoskodnak, hogy a liturgia nyelvének, éppúgy, mint a bibliafordításoknak, ’veretesnek’ kell lennie. Hogy Istennel nem beszélhetünk 'köznapi' nyelven ... Nos, ha folklórt keresünk, akkor elővesszük Erdélyi Zsuzsa gyűjtését, vagy Ortutaytól Fedics Mihály meséit. És Pázmányban, Mikesben szívesen élvezzük elmúlt századok ízeit. De a mindennapi életben kinek jut eszébe így beszélni? És vigyázzunk: ha a liturgia kifejezésmódját messze távolitjuk a beszéd nyelvétől, ezzel együtt eltávolítjuk oz élettől is. Holott éppen abba kellene beépülnie, és így a legfontosabb, központi területen öntudatlanul elősegítjük a templom és az élet, a vasárnap és a hétköznap végzetes különválását." Más ellenérvet is fel lehet hozni a liturgikus szövegek korszerűsítése ellen. Amikor 1974- ben az Új Ember hasábjain heteken át folyt a sajtóvita a liturgikus nyelvről, a régi szövegek egyik védelmezője azt hangoztatta: minden szakmának megvannak a maga szakkifejezései, — így a liturgiának is. Ezeket nem lehet megváltoztatni, hanem meg kell e szaknyelvre tanítani a fiatalokat. Méltán válaszolták erre az érvre más hozzászólók: a liturgia kedves családi együttlét az Úr asztala mellett. A családi asztal nem „szakma", amelybe sok magyarázattal kellene magunkat beletanulnunk. Persze, nyilvánvaló, léteznek olyan sajátos vallási szavak és kifejezések, melyekkel a keresztény ember gyermekkora óta fokozatosan ismerkedik. Ez azonban nem szakma, hanem az élet szerves része. Pontosan ott kell tehát a határt megszánnunk, ahol az életet az a veszély fenyegeti, hogy szakmává szürkül. Amit a liturgia szövegeiről mondtunk, annak illusztrálására főként a Betétlapok könyörgéseit hoztuk fel, — de vonatkozik ez oz egész mise-ordináriumra is. A konszekráció sza- vaiDan, a váratlanul felbukkanó tatik-tetik szerkezet mellett dogmatikai hiba az „értetek és sokakért kiontatik". A megfelelő órám szó, ezt a bibliatudomány régen tisztázta már, „mindenkit" jelent. „Értetek és mindenkiért": így szerepel az olasz—német—francia—angol— spanyol fordításokban is; így használja a pápa is. Ami a prefációkat illeti, mosolyogni való (mert mindig egészségesebb mosolyogni, mint bosszankodni!), hogy a szolgai fordítás következtében két prefációba is csúszott dogmatikai hiba. Egyik a II. ádventi prefáció, ahol a főmondat alanya Keresztelő János. „Ő megadja nekünk, hogy születése szent ünnepét örvendezve várjuk ...’’ Ez a latinban Jézusra vonatkozik, de nyelvtanilag a magyar szövegben Keresztelő Jánosra. A másik a Mária-prefáció (Misekönyv 91. old.), ahol a főmondat alanya Mária, és ezek után mondjuk: „...a te fölségedet általa dicsérik az angyalok...” A latinban „per quem" szerepel, ami kizárja a félreértést, de a fordítás szolgai hűsége itt is megbosszulta magát. A négy misekánon közül legszebb és nyelvileg is legcsiszoltabb a IV. kánon, melyet aránylag ritkán hallunk. Az első kánon szép volna, ha lehámoznánk róla a sok sallangot. (Ezt egyébként a római fordítási utasítás tanácsolta is, mi azonban „pápábbak voltunk a pápánál", és minden szóvirágot megtartottunk.) Gyakorlatilag mégis csaknem mindig a II. és III. kánon hallható, döcögő fordításban („összes szentek" stb.). Ha lenne nagyobb választék kánonokban, például a négy gyönyörű svájci misekánon, amelyet az egész német nyelvterületen használnak, kevésbé válnának monotonná és semmitmondóvá a fiatalok fülében. Ennek a monotóniának tulajdonítható, hogy „suba alatt" számos egyéb kánon is forgalomban van, főleg kiscsoportokban. Aki már részt vett ilyen kis közösség miséjén, és megízlelte a Jézussai együtt imádkozó testvéri együttlét örömét, a spontán megnyilatkozások mélységét, csak hálát tud adni az Isten Lelkének, hogy az egyház ezzel az új színnel gazdagodott. Ezekben a kiscsoportokban nemcsak nem különülnek el a nogy egyházi közösségtől, hanem sokkal több szeretettel és buzgósággal imádkoznak a Szentatyáért és a főpásztorokért, mint a plébániai miséken. Csak szívből kívánni lehet, hogy a nogyközösség miséi is átvegyenek valamit ebből az ősegyházi vallási megtapasztalásból. Lehet, hogy ebben a szerencsés fejlődésben — negatív előjellel — részük volt a gyatra fordításoknak is, illetve pontosabban: azok elutasításának. Ez esetben itt is elmondhatjuk: Isten görbe vonalakkal is egyenesen ír. Mindez azonban nem jelenti, hogy a görbe vonalakat ne igyekezzünk kiegyenesíteni, és ily módon harmóniát teremteni az előírások és az élet között, mégpedig úgy, hogy az előírást igazítjuk az élethez, és nem megfordítva, ami úgyis reménytelen. Szentírási kifejezéssel: a törvény legyen az emberért, nem pedig az ember a törvényért. Waigand József 117
