Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Waigand József: Magyar liturgikus szövegeink az ifjúsági lelkipásztor szemével
olyan szóhalmazatokat, amelyek számukra semmit sem mondanak? Példaként idézni lehetne „Betétlapjaink" szinte valamennyi könyörgését, amelyek szolgai hűséggel igyekeznek követni a latin eredetinek még az idegen szórendjés is, — csupán a latin oratiók művészi csengése hiányzik belőlük. Egyetlen példa a sok száz helyett: „Kérünk, Urunk, odaadó lélekkel bemutatott áldozatunk szüntelenül előtted álljon: ez töltse be a szentáldozat rendelését, és ez valósítsa meg bennünk hathatósan üdvözítő művedet. Krisztus, a mi Urunk által" (Advent szerdáin). A fordítási problémák persze nem magyar sajátosságok: minden nyelvterületen meg kellett szenvedni a jó szövegekért. Egy francia lelkipásztor véleménye: A Biblia fordításának valóban szöveghűnek kell lennie, mert idegen kultúrvilágban született. A liturgiában azonban a Biblia az egyetlen „könyv”. Minden más szöveg a ma élő ember Istenhez kapcsolódását szolgálja. Tiszteljük a múltat, — de a mai ember nyelvén, az ő érzésvilágán át kell szólnunk, máskülönben a szövegek archaikusok és idegenek lesznek a hívek számára, nem érintik szívüket, ami pedig voltaképpeni céljuk volna. (J. Gelineau: Demain la Liturgie. Paris, Cerf, 1977.). A magyar nyelvű könyörgések alapvető hibái közé tartozik, hogy teológiailag félreérthetek. A latinban ugyanis (legalábbis a liturgikus nyelvhasználatban) a puszta „Deus” név mindig a „Deus Pater" értelmében szerepel, kivéve, ha kifejezetten kiírjuk, hogy Deus Trini- tas, Deus Filius, Deus Spiritus Sanctus. Magyar nyelvünkben azonban az „Isten” név sohasem jelenti az Atyaisten személyét egyedül, hanem mindig a Szentháromság egy Istent, vagy pedig Jézust, isteni természete szerint. Ha mármost fennhangon így imádkozunk: „Istenünk, add meg ... Jézus Krisztus által", ez az imaformula a magyarban már eleve is nyelvi képtelenség. A latin oratiók tipikus vázlata: „Deus... quaesumus... per Christum Dominum nostrum”. A magyar nyelv szellemében ezt a szórendet eleve így kellene alakítani: „Mennyei Atyánk, Jézus által kérünk, hogy..." E tekintetben az 1976-ban kiadott Ideiglenes Zsolozsmáskönyv ún. „javított” könyörgései sem jobbak. Ez a megállapítás a könyörgések szinte 90%-ára áll. Ezek tehát a fiatal hallgatók értelme számára már egész biztosan nem mondanak semmit. Bántón hat a mai fülekben az is, ha Isten segítségét szűkkeblűén mindig csak önmagunknak kérjük, esetleg az összes jelenlevőre, vagy legjobb esetben a hívőkre, — de itt azután meg is állunk, és önző módon semmi kérnivalónk sincs az egész embercsalád számára. Egykét missziós könyörgés kivételével ez a megállapítás az összes hivatalos könyörgésre áll. Szinte dörzspapírral reszeli a fiatal füleket a sok barokkos szólam: „Mindenható Istenünk, ég és föld ura" (mintha mennyei Atyánk is címkórságban szenvedne!), „add kegyesen,” „kegyeskedjél", „méltóztassál”, „bűneink szennye", „teremjük az üdvösség gyümölcseit", „hódolatunkat hozzuk eléd” stb. Valamennyi kifejezés számtalanszor megtalálható a Betétlapokon. Komikus hangzása van a szentmisével kapcsolatban nagyon sokszor előforduló „szent lakoma” kifejezésnek. Érdekes: ennek a szónak hangulati tartalma az utolsó fél évszázad alatt változott meg. Régen a nagyon kedves közösségben együtt étkezést értettük rajta: főleq az esküvők alkalmával. A mai fiatal nemzedék nyelvén azonban kifejezetten a „nagy kanállal evést” jelenti, legalábbis városi környezetben. A misekönyörgések vonatkozásában külön is abszurdnak látszik, hogy semmi kapcsolatuk sincs a mise-olvasmányokkal. Nem is lehet: mivel egyéves a ciklusuk, míg az olvasmányoké két, illetőleg három év. De többnyire nincs is semmi konkrét mondanivalójuk. — Ezek a szempontok késztetik ma már a legtöbb ifjúsági lelkipásztort, hogy a mise vezérgondolatához szabja a saját maga által megfogalmazott könyörgéseket. így azok valóban időszerűek és érthetők, tehát olyanok, amilyeneknek elvileg mindig is lenniök kellene. Ez a megoldás felel meg a liturgia szellemének. (A paragrafusok betűjének kétségkívül nem.) Dehát ez az a pont, amelynél, mint mondottuk, ütközésbe kerül a magasabb törvény (a fiatalokat imára-ta- nítás parancsa), az alacsonyabb értékű törvénnyel, a liturgikus szabállyal. Nyilvánvaló, hogy kötelességünk a magasabbrendűt követnünk, másként mulasztással, hibás neveléssel követnénk el hibát. Sőt, nevezhetjük ezt a hibát bűnnek is, ha állandósult félrenevelésről van szó. Ennek a félrenevelésnek szomorú eredménye, hogy legtöbb hívünk, főleg az idősebbek korosztálya úgy véli: ő nem is tud imádkozni, hacsak nem betanult szövegeket, vagy imakönyvből. A spontán ima kedvességét, lelket emelő hatását soha meg nem ízlelték. Egyik neves liturgikus szakemberünk mondta annak idején: ha ökumenikus összejövetelt imával akarnak zárni, az ima végzésére mindig protestáns testvért kérnek fel, mert ők ehhez sokkal jobban értenek. Mi, katolikusok, sokszor még a papok is, rögtön valami előirt, nyomtatott szöveg után köpködünk. Szeretnék itt egy ellenvetésre kitérni, amit vidéki lelkipásztortól hallottam: fölösleges az imákat racionalizálni. Elég, ha a hivő homályosan megérzi, hogy itt valami szépről, valami 11 <f
