Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 2. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE FEKETE GYULA ÍRÓVAL - Közös Gondunk: a család
feltételeket megváltoztatni. De viszont a köztudat, a közvélemény alakítása, a közgondolkodás alakítása, a közérzettel való foglalkozás nagyon fontos feladatuk lenne. Azt hiszem, ami az élet folyamatosságát, továbbadását, átörökítését illeti, hogy ez a nép egészségben éljen tovább, — teljesen és tökéletesen megegyeznek a távlati érdekei az egyháznak, az államnak, a pártnak, mindenkinek. — Mit lehet ennek érdekében tenni?, — hát egyet biztosan, ehhez még költségvetési ráfordítás sem kellene. Azt, hogy ezt a közgondunkat ismertté kell tenni a közvélemény minél szélesebb rétegei előtt. Tudniillik, ha nem ismerik, közömbösek maradnak. Már pedig nem ismerik! Az éles vitákra, ha oda is figyeltek, de hogy a lényegét megértsék, addig nem igen jutottak el, legalábbis társadalmi méretekben kevesen. Ma sem foglalkoznak és azóta sem foglalkoznak ezzel a kérdéssel olyan felelősséggel, mint amilyet megérdemel. Tehát felnevelkedhet egy új nemzedék, olyan, amely egyetlen sort sem olvasott az ifjúsági sajtóban arról, hogy ő lesz a világon az a dolgozó, akinek a legtöbb embert kell majd egy-főre esően eltartani. Egyfelől tehát, amint mondtam, ismertetni kellene az utánpótlás gondját az egyházaknál is, a maga valóságában, hogy mindenki megértse, miről van itt szó. Hiszen ezért „sorskérdés", mert mindenkinek a sorsára hat, akár tud róla, akár nem tud róla, akár foglalkozik vele, akár nem. Egy anekdotát használok erre az „Éljünk magunknak" a végén. Utazik a banda Amerikába és léket kap, süllyed a hajó. Szalad be a kontrás a kajütbe és rázza fel az alvó prímást: Lajos, süllyed a hajó! Az felüti a fejét: Hagyj békén, nem az én hajóm! — A közvélemény még ma is általánosan így foglalkozik ezzel a kérdéssel, hogy „nem az én hajóm!" Nem értik, hogy mindnyájan azon a hajón ülünk. Németországban, Franciaországban a püspöki karok körlevelei nagyon határozottan sürgetik a családi élet megújulását. Kivánják a fokozottabb állami támogatást és a meglévő hiányosságok megoldását. Talán a hazai viszonylatban is javítana a helyzeten a püspöki karnak hasonló kezdeményezése? Másrészt az előírt egyházközségi jegyesoktatáson belül lenne mód a konkrét feladatokra való alaposabb felkészítésre. —1 Tény az, hogy a házasságra nevelésben rettenetesen rosszul állunk. Egyáltalán, az érzelmi nevelésünk az egész iskolarendszeren belül rosszul működik. Van nálunk egy új irányzat, ami az uralkodó szellemi irányzat rangjára tör. Egy vulgárracionalizmus, egy félracionalizmus. Egy olyan féleszű racionalizmus, amely irtja a romantikát, irtja az illúziókat. Mindenfélét irtogat, ami nem racionális, és rettenetesen sok kárt okoz —, az én megítélésem szerint. Ez az, ami a tanterveket is olyanformán alakította át, hogy egyre kevesebb az érzelmi nevelést szolgáló tantárgy. Az ember és a társadalom központi humán tárgyai egyre inkább a perifériára szorulnak, elfoglalja helyüket a kalmopirin képlete, vagy egyebek, amik nem az emberséghez adnak hozzá, és amit meg lehet találni a lexikonokban. Nem arról van szó, hogy a tudományokat főbb törvényeikben nem kell ismerni a mai diáknak, de annyi fölösleges hordalékot nyomnak a fejükbe, ugyanakkor, amikor emberségükben, a szociális kultúrában nem kapnak elég nevelést. —• Hát itt volna a másik feladat: hogy a szocialista kultúrában való nevelést, és különösen a házasságra nevelést erősítsék. Lezárult most egy újabb vitám a Nők Lapjában, amelyik éppen a sikeres, boldog házasság feltételeiről szól (vö. ünnepi vitazáró a házasság jelenéről és jövőjéről. N. L. 1979/52.). Egymás után tömegével jöttek a jelzések, hogy miért nem tanítják, miért nincs olyan felkészítés az iskolában, amely erre a házassági felelősségre nevelné az embereket. A szexuális felvilágosításra bízzák, vagy avval tévesztik össze mindezeket. Hát erre csak azt mondom, hogy az ország minden részéből mintegy 200 ilyen levél jött a félezerből, amelyik — néhány kivétellel —, egytől egyik bírálja, vagy elveti, melyik milyen ingerültséggel vagy dühvei, ezt a gyakorlatot. A szülők és a fiatalok korosztálya, a gyerekek tiltakoznak legélesebben. Sokan szorított állapotban érzik magukat, mert olyan a közhangulat, szinte terrorizálja őket a nemi szabadosságra. De ezt csak úgy kitérőleg mondom arra, hogy milyen rosszul áll ez a gondunk is. Nem tudom az egyházi iskolákban mennyire volna lehetőség atra, hogy a tantervben is biztosítsák és beiktassák a családra való felkészítést, arra a felelősségre való nevelést, ami a házassággal, a gyermekneveléssel, a gyerekek vállalásával jár együtt. Nem általános ismeretekre gondolok itt, hanem a konkrét, tehát a jelen helyzetre méretezett felkészülésre, amely számba veszi azokat a káros hatásokat, amik ma itt hazánkban is, és állandó utánpótlásként, külföldről érkezően, lazítják, rombolják a családot, a házasságokat. Hogy egy példát mondjak, a szexuális — idézőjelben mondva — forradalom, amelyikben a promiszkui- tásig és a szabadosság mindenféle változatáig minden meg volt, már nyugaton lecsengőben van, mert látják, hogy csőd. Nálunk mindez virulens, és például erre is fel kellene készülni a fiataloknak, akárhonnan érik a hatások. így gondolom tehát én, hogy konkréten, a mindenkori jelen helyzetre méretezett olyasféle nevelési tantárgy formára lenne szükség, ami elég 92
