Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 2. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE FEKETE GYULA ÍRÓVAL - Közös Gondunk: a család
rugalmasan tud igazodni és nyíltan szembenézni a mindenkori helyzettel, a mindenkor éppen soros olyan divatáramlatokkal, amelyek antiszociális hatásúak, családellenes, családromboló hatásúak. — Talán a harmadik feladat az lenne, ami még teljesen megoldatlan, de különféle próbálkozással lehetne közelebb jutni hozzá: Valóban hogyan lehetne összeegyeztetni korunk új női státuszát az anyasággal, ami modern is, de ugyanakkor nem károsítja az anyaság helyzetét és szerepét. Ez nagy gond, különösen egy életszakasznál, — főleg a huszonéves nőknek a nagy gondja, ami a harmincas évek közepéig tart. Utána tulajdonképpen még fiatalon, — negyvenéves koruk táján, amikor a gyerekek felnőnek, — beilleszkedhetnek mindenféle hivatásba, munkába, egyebekbe. Úgy kellene ezt lehetővé tenni, hogy ne váljék hátrányukra az, hogy három vagy több gyereket neveltek. Volt annak a bizonyos családvitának egy külön javaslata is, hogy a három vagy több gyerekes anyák nevelő munkáját számítsák be a nyugdíjba, vagy akkor is kapjanak nyugdíjat, ha nem dolgoztak sehol, — amennyiben három vagy több gyermekük termelő munkát végez. — összhangba kellene hozni az anyaságot a termelő munkával vagy egyéb hivatással, hogy ez ne menjen az anyaságuk kárára. Az emancipációnak ezt a valóban modern, de a nyugati feminista gőztől mentes formáját kellene kimunkálnunk, ebben is fontos szerepük volna az egyházaknak. Ami ehhez az első, a feltétlen tényező, hogy kikapcsoljuk a kényszert a szülésből, de a nem-szülés kényszerét is! Mert nálunk a nem-szülés kényszere érvényesül anyagi vagy mindenféle más szempontból. Majd az egyházaknak is fel kellene vetniök a „főhivatású anyaság" kérdését. Lehetővé kellene tenni, hogy olyan családokban, hogy ahol minden erkölcsi tényező és készség megvan az újabb gyerek vállalására, ott az anya akár 3 vagy több gyereket is vállalhasson és ez ne okozzon neki sem anyagi, sem egyéb hátrányt. Számítanunk kell arra, hogy mindig vannak olyan nők, akik nem mennek férjhez, vannak olyanok, akik egészségük vagy hivatásuk, vagy egyebek miatt nem vállaltak gyereket, és nagyon bőven vannak olyanok — nálunk talán legtöbben a világon —, akik csak egy gyereket vállalnak. Ezt csak úgy lehet kiegyensúlyozni, hogy akik 5 gyereket akarnak, ötöt nevelhessenek. Akik a gyerekek nevelésére akarják szentelni életüket, akik ezt érzik hivatásuknak, akik szívesen vállalják, azoknak lehetővé kell tenni a több gyerek tisztességes és nyugodt felnevelését anyagilag és társadalmilag is. Csak az ilyen anyák segítségével hozhatjuk helyre népességünk egyensúlyát. Az 1973-ban kijelentett kívánatos 3 gyerekes családmodell semmiben sem hatott a közvéleményre. Ilyenformán doktriner elvekkel, célokkal nem lehet valamit csinálni, csak azzal, hacsak 10 ezer vagy ha 5 ezer olyan anya lenne ebben a társadalomban, aki 5—6 gyereket egészséges családi környezetben szívesen felnevelne. Az ilyeneknek ezt anyagilag lehetővé kellene tenni és biztosítani érte a nyugdíjat is. Megérné ez a társadalomnak, megérné százszorosán, ezerszeresen. — Még mit lehetne tenni közösen a jövőben? Az államnak, az egyháznak egyaránt feladata volna — szerintem —, ezeket a gondokat, a család egészséges állapotát, fejlődését összefogni. Mert most ezek a gondok széthullanak. Ilyen tárcához tartozik, a másik tárcához, a harmadikhoz, egyik sem vállalja a felelősséget az egész gondért. — Javasoltam a Család- védelmi Tanács létrehozását, amelyik — mondjuk, tárcaközi hatáskörrel —, gondjaiba venné a házasság, a család, a gyerek dolgainak komplexusát. Egy kézbe kellene összefogni, hogy ott programszerűen, hivatásszerűen foglalkozzanak ezekkel a gondokkal. Ki-ki azonban a maga területén vállalná érte a felelősséget. Itt különös hangsúllyal említeném az egyházak közreműködését. Mert az egyház az ilyen fajta közgondunkban, a lelki ráhatásokban, a nevelés dolgában és még egyebekben tevékenyen részt vehetne. De ezt nem tudja egy plébános csak úgy magától elvégezni. Ezt csakis felülről kellene elkezdeni. Tehát az egyház legfelsőbb szerveinek kellene valamiképp a család mai gondját beiktatni az egyházi programba, az egyház világi programjába, — ha úgy tetszik. De hogy ez egyházi funkció volna, és méghozzá elsőrendűen az, — ebben biztos vagyok. A társadalom egészséges élete érdekében — főleg a családok mostani elég nagyfokú fellazulása miatt —, különösen szükség volna ilyen gondozásra. Világméretű ugyan ez a családi fellazulás, de nálunk valamiképpen gátat kellene vetni ennek, legalábbis valamit kellene ellene tenni az egyházban is! Sz. M. 93
