Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Csanád Béla: A keresztény család az üdvösség közössége
Pasztoráiis következtetések és problémák A modern pasztorálteológia hangsúlyos része lett a Zsinat után a családpasztoráció. Az egész egyház közösségének, de különösen a papságnak — a Zsinat felhívása szerint — segítenie kell a keresztény szülők munkáját. Lehetőleg el kell hárítaniuk minden akadályt, amely hátráltatja a szentségi házasság létrejöttét és a belőle fakadó feladatok és kötelezettségek teljesítését. Fel kell készítenünk a fiatalokat a keresztény családi életre, és házasságkötés után sem szabad magukra hagynunk őket. A mai követelményű családpasztoráció tehát folyamatos munka az egyházban, s mint ilyen, tervszerű munka is kell hogy legyen. Ennek a tervnek a felkészítés gondját éppúgy fel kell ölelnie, mint a házassági krízisek gondozásának az ügyét. A családok kis közösségének a támogatását éppúgy, mint a valláspedagógiai szakszerűséget. — Külön tanulmányt igényelne a családpasztoráció kérdéseinek részletes tárgyalása. Az alábbiakban csak a legsürgősebbnek látszó pasztorációs problémákat soroljuk fel, mintegy tézisszerűen: 1. Meg kellene szabadítani a házasság szentségét a túl bonyolult és nehézkes jogi kötöttségektől. Miután a világi és egyházi házasság gyakorlatilag mindenütt különvált, elméletileg és gyakorlatilag is el kell választani a természetes házasságot a szentségi házasságtól. Erről ma sokat vitatkoznak a jogászok és a teológusok.24 A természetes házasság és a szentség quasi kötelező összekötése nem felel meg a szentségtani követelményeknek. Egyébként sem biztos történetileg, hogy az első századokban kötelező volt a házasság szentségét fölvenni mindenkinek, aki házasságra lépett. Különösen kétséges a CIC.1012. kánonja, amely kimondja a házasság és a szentség összetartozását még nem hivő megkereszteltek esetében is. Hogyan köthet érvényes szentségi házasságot és hogyan teljesítheti vállalásait és kötelességeit az, aki nem hisz azokban? 2. A többi szentségekhez hasonlóan a házasság érvényességének az ügyét az eddiginél jobban lelkiismereti fórumra kell bízni. Különösen áll ez azokra az elváltakra és újra háza- sulókra, akik esetében lelkiismeretileg moraliter biztosnak látszik az első házasság érvénytelensége, de semmi jogszerű bizonyítékkal nem rendelkeznek (meghaltak a tanúk stb.) a házassági peres eljáráshoz. Ezeknek a szentségekhez járulását — a botrány kizárásával — kedvezményezni lehetne. 3. A családpasztorációra és a házassági krízisek kezelésére szakembereket kellene képeznünk. A testben és lélekben egészséges keresztény családok létrehozása és lelki gondozása ma az egyház egyik legfontosabb kötelessége. 4. A keresztény házasságra és családi életre nevelés és felkészítés munkáját, módszereit át kellene szerveznünk, és folyamatossá tennünk a fiatal házasok pasztorációjával. 5. Meg kell próbálnunk az egyház és a keresztény család kegyelmi és ontológiai egységét még szorosabbra fűznünk, nemcsak a katekézisben, hanem a liturgiában is. Gondolunk itt arra, hogy az első századokban a család és a liturgia teljesen összefonódott. Eukarisztia és család a középkor után teljesen szétváltak, ami bizonyos hasadást okozott a liturgikus életben is. A betegek liturgikus gondozása, pl. amit a római rendelkezés is ajánl: a betegeknél végzett szentmise, egyben a család lelki gondozása is. (Szép példát találunk Belgiumban arra, hogyan lehet a családot és az eukarisztikus életet összekapcsolni: a család egyik tagja, aki jön a szentmisére — esetleg hétköznap is — a szentmise után hazaviszi az eukarisztiát a betegnek.) ő. A családpasztoráció megújítására irányuló törekvéseinket össze kellene hangolnunk a keresztény családok valóságos igényeivel. Ezért szükséges, hiigy az egyházközség tanácskozó testületé, a képviselőtestület vagy a pasztoráiis tanács krisztusi lelkületű és apostolkodó családok tagjaiból álljon. Jegyzetek: 1. Lumen gentium, 11. Meg kell jegyeznünk, az idézet végén, amelyet ,,A 2. Vatikáni zsinat tanítása” (Budapest, 1975) c. kiadványból vettünk, a papi hivatásra való utalás valószínűleg fordítói tévedés. Az eredetiben „szent hivatásról” van szó. — 2. In Eph. hóm. 20,6. (PG 62,145.). Idézi: Norbert Greinacher tanulmánya. In: Adenauer: Ehe und Familie. Mainz, 1972. 108. — 3. Theodor Schneider: Zeichen der Nähe Gottes. Mainz, 1979. 286. — 4. Breviárium Romanum, I. 463. Hebd. XVII. Sabbato, lectio altera. — 5. Rudolf Pesch: Die neu- testamentliche Weise für die Ehe. In: Ehescheidung, Stuttgart, 1970. 25. — 6. A szentírási részek az új magyar katolikus fordításból (Budapest, 1976.) valók. Itt (Ef 5,31) a fordításban szereplő ember szót megváltoztattam, mert a test utalást jelent Krisztus testére, az egyházra. — 7. így magyarázzák az összes régebbi tankönyvek. Cserháti József: Az egyház és szentségei c. kiváló szentségtani könyve már óvatosabban fogalmaz, de még a régi magyarázatot kép83
