Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - KÖRKÉP - Ratzinger, Joseph: A liturgikus megújulásról
leülés és letérdelés nem hagy rá időt: a liturgiáit azért végzik, hogy kimerüljön a l'art pour l’art üzemben; így a külső végzés a tulajdonképpeni cél, az Úrral való találkozás helyébe lép. Ezzel kapcsolatban, a teológiai jellegű ellenvetések mellé könnyen felzárkózik egy harmadik is: a közös istentisztelet átalakítása egyben a képrombolás egy fajtáját is jelenti. A múlt a szentmisében megnyilvánuló istendicséret kifejezésére elévülhetetlen szépségű formákat talált; ezeket most a tömeg akklamációjával akarják pótolni, melynek esztétikai igénytelensége nem méltó a dolog fenségéhez és nagyságához, és arra sem alkalmas, hogy megnyissa az embereknek az ahhoz vezető utat. Csak arra jó, hogy ezt az utat elzárja. Ha figyelmesen szemléljük ezeket az ellenvetéseket és nem kötelezzük el magunkat a megváltoztathatatlan program fanatizmusának, hanem készek vagyunk arra, hogy feltegyük a kérdést: hogy is áll a dolog valójában, — hamarosan ki fog derülni: igen különféle értékű érvek keverednek ezekben a kifogásokban. Először is nem nehéz rámutatni arra, hogy a misztériumokra hivatkozó érvelés sántít, és azzal együtt, hogy a közösség zavaró tényezője elől az egyéni áhítat csendjébe vonul vissza, lényegét illetően teljesen félreérti a keresztény istentiszteletet. Ha a vallástörténet kategóriáit emlegetjük és megállapításait alkalmazzuk, akkor annak éppen legsajátosabb lényegét hagyjuk figyelmen kívül. A keresztény istentisztelet — lényegét illetően — egyrészt Isten örömhírének hirdetése a jelenlévő közösség számára, másrészt ennek az igehirdetésnek elfogadása a közösség részéről: az egyháznak Isten felé irányuló közös válasza, ami egybeesik az igehirdetéssel. Annak hirdetése ugyanis, amit Krisztus az utolsó vacsora termében értünk tett, egyben Isten dicsőítése is, aki Krisztus által így akart bennünk munkálkodni. Továbbá megemlékezés Isten üdvözítő tetteiről, hogy általa bele tudjunk illeszkedni az egyszer megtörtént eseménybe. Egyben kiáltás Isten felé, hogy teljesítse és fejezze is be, amit egykor megkezdett. A hit és a remény megvallása mindez hálaadás és kérés, igehirdetés és imádság egyszerre. Ezért a liturgia — nyelvi szerkezetét illetően —, az én és a ti közösséggé formálásának eszköze, az egyházi közösség kialakításáért, hogy így az egész közösség Krisztus által Isten színe elé járulhasson. Az így formált liturgiában a nyelv nem a rejtőzésben talál értelemre, hanem épp a megnyilatkozásban. Nem az elszigetelt egyéni ima elnémulásában, hanem Isten gyermekeinek egyesítő közösségébe való rátalálásban, hogy együtt mondhassuk ki: Mi Atyánk. Ezért döntő jelentőségű lépés volt a liturgia-reformban, hogy a szó visszakapta igazi jelentését. Csak fokozatosan tudatosult bennünk, mennyire kiüresítettük a liturgiát, hiszen, amikor a pap az evangélium előtt ezeket a szavakat mondta: tisztítsa meg szívemet és ajkamat az Isten, amint megtisztította Izajás próféta ajkait az izzó parázzsal, hogy méltón hirdethessem Isten igéjét —, pontosan tudta, hogy ezt követően Istennek ezt az igéjét ugyanígy magában fogja suttogni, mint az imát, és nem is gondolt rá, hogy azt hirdesse. Vagy: Dominus vobiscumot mondott, bár ez a „Ti", akikhez köszöntése irányult, nem is létezett. A szó rítussá üresedett. A liturgiareform semmi mást nem tett, mint csupán érvényre juttatta a szó természetes igényét, és így visszaadta az egyház istentiszteletének rendeltetését. Friedrich Heer (bécsi szellemtörténész — ford, megj.) a minap úgy nyilatkozott, hogy a latin liturgiának meg kell maradnia és a katolikus hívőnek mindenütt — legyen az a Mars vagy a Hold, — meg kell azt találnia, amint ő is meg akarja találni mindenütt Senecát és Homéroszt. Ez azt jelenti, hogy a liturgiát a múlt múzeumának kiállítási tárgyai közé helyezi, esztétikai jelenséggé semlegesíti és eleve feltételezi, hogy annak eredeti jelentését manapság meg sem érthetjük. Ebben az értelemben a liturgiareform „botránya" abban rejlik, hogy elég naiv volt ahhoz, hogy a liturgiát úgy fogja fel, amint azt eredetileg elgondolták: nevezetesen a reform komolyan veszi a liturgiát, úgy, ahogy van. így aztán senki sem bizonyítja meggyőzőbben a liturgia reformjának szükségességét és jogosultságát, mint épp annak ellenfelei. Amit ugyanis védelmeznek, az a liturgiának a félreértelmezése és amit bizonyítanak, az ebből fakadóan egyértelmű: a liturgia eddigi, megszokott formáját az a veszély fenyegette, hogy a félreértést tünteti fel lényegesnek. Aki ezt látja, rögtön hozzá is teszi, hogy a liturgiareformhoz bizonyos fokig hozzátartozik a botrány, a félreértés, a kellemetlenség. És azt is felismeri, hogy a liturgiareformot nem azon kell lemérni, hogy növelte-e a templomlátogatók számát, hanem egyedül és kizárólag azon, vajon megfelel-e a keresztény istentisztelet lényegének. Ezért állíthatjuk: a liturgiának nem az az értelme, hogy borzongással és sejtelmekkel töltsön el a szentség jelenlétében, hanem, hogy szembesítsen minket Isten igéjének éles kardjával; nem az az értelme, hogy ünnepélyes, dekoratív kereteket biztosítson a csendes szemlélődéshez és magábavonultsághoz, hanem, hogy belehelyezzen Isten gyermekeinek közösségébe és így Isten kenózisába is, aki leszállt a megszokottságba, a hétköznapiba, úgyhogy Pálnak így kellett szólnia Korinthus gyülekezetéhez: „Gondoljatok csak meghívástokra, testvérek! Nem sokan vannak köztetek olyanok, akik a világ szerint bölcsek, nem sok a hatalmas, nem sok az előkelő" (IKor 1,26). És ugyanebben a levélben Pál kérlelhetetlen józansággal állapítja meg az eksztatikus glosszolálókkal, a nyelvek adományával rendelkezőkkel 40
