Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - KÖRKÉP - Széll Margit: A szeretet közösségében
szemben, akik elragadtatásukban a titkok nyelvén beszéltek: „...a közösségben azonban inkább szólok öt érthető szót, ezért, hogy másokat tanítsak, mint tízezer szót az elragadtatás nyelvén" (1Kor 14,19). Rómában a 4. században éppen e szövegrészek alapján fordították le az érthetetlenné vált görög liturgiát latinra, azaz tették ismét hozzáférhetővé a népnyelv számára. Joseph Ratzinger (Das neue Volk Gottes. Entwürfe zur Ekklesiologie, Patmos 1969. p. 305—308.) A SZERETET KÖZÖSSÉGÉBEN „ÍME VELETEK VAGYOK . . (Mt 28,20). — Aki egyszer már eltávozott szeretteitől, az átélte a búcsúzás kettősségét. Hívja küldetése, de minél sürgetőbb az indulás, annál nehezebb a válás. Lelkében feltör mindaz az öröm, és áldozat, ami övéivel összeköti. A búcsúzó emléket ad, esetleg képmását vagy valami féltett tárgyat, ami kifejezi mindig jelenlévő szeretetét. Jézus a búcsúzás titkát minden emberi elképzelést felülmúlóan oldotta meg, — „mivel szerette övéit. . . mindvégig szerette" (Jn 13,1). Nemcsak biztatta tanítványait: „Ne félj, kisded nyáj!" (Lk 13,32), „nem hagylak árván benneteket!" (Jn 14,18), hanem az utolsó vacsorán, a búcsú jeleként önmagát adta nekünk testének és vérének titokzatos jelenlétében. Azóta is szüntelen megújul az újszövetség áldozata; így lett „az eukarisztia az egyház közösségének mindenkori hálaadása, amelyben Krisztus ad hálát az Atyának" — írja Szent Bonaventúra. Jézus Krisztusnak ez nemcsak az istenien nagyvonalú búcsúzási gesztusa volt, hanem így sűrítette össze az utolsó vacsora izzó pillanatában a szentháromságos Isten életáramlásának, önközlésének és túláradó szeretetének végső adományát. így lett az eukarisztia az egyház életének középpontja, amelyben az állandóan jelenlévő Jézus tudatosítja a hívekben az Atya szeretetét, — azt a tényt, hogy „úgy szerette a világot, hogy Fiát adta érte" (Jn 3,16). Jézus elfogadta az Atya áldozati küldését. Az Ő tudatos önátadásában valósult meg tapasztalhatóan Isten irántunk való szeretete. Ez a szeretet és az Emberfia maradéktalanul önátadé szeretete összefonódott az eukarisztikus áldozatban. Jézus áldozata így lett a legtökéletesebb istentisztelet. Ebbe az örök és elválaszthatatlan istenszeretetbe kapcsolja be Jézus az embert, hogy megkezdődjék az az örök liturgia, amelyben Jézus Krisztussal együtt mi vagyunk az áldozati adományok (vö. Rám 15,16; 1 Pt 2,5; Jak 1,27). Szent Ágostont mélyen megrendítette ez a mérhetetlen szeretet: „Isten szeretete felfoghatatlan és örök. Nemcsak azóta szeret, mióta kibékített Vele Fiának vére. Már a világ teremtése óta szeretett minket. Még mielőtt léteztünk volna, Isten már azt akarta, hogy egyetlen Fiával együtt mi is fiai legyünk... Krisztus azzal az Istennel békített ki, aki már előbb szeretett minket. Mi voltunk ugyanis azok, akik bűneink miatt ellenséges érzülettel voltunk Istennel szemben" (Tract, in Joannem, 10,6). „MIKÉNT ADHATJA EZ NEKÜNK TESTÉT ELEDELÜL?" (Jn 6,52) — Ezt kérdezték Kafarnaum- ban a hitetlenkedők. Aki igazán szeret, abban ilyen kérdések fel sem merülnek. Csak a kívülállók csodálkoznak ezen. Az anyának természetes, hogy fejlődő gyermekét testével és vérével táplálja, majd minden erejét az anyatejbe gyűjti, hogy újszülöttjét erősítse, védje a külső fertőzésektől. A szeretet állandó egységet, egy Ottlétet kíván. Mindig veled akarok lenni, Jézusom! — így kiált fel Avilai Teréz elragadtatásában. „Legyenek mindnyájan egy, amint Te Atyám bennem vagy és én Benned, úgy legyenek ők is bennem!" — mondja Jézus (Jn 17,21). A szeretet törvénye az eggyéválás, amihez az út a hasonlóságon át vezet. — A szeretet azzá tesz, ami lényege: egységet és kölcsönösséget teremt. De ha egy ember egészen a másikba olvadna, megszűnne önmaga lenni és így megszűnne szeretni is. A szeretetnek ez a paradoxona csak az Istenben oldódik fel. Istenben válik erőssé egyéni szeretetünk, Benne bontakozik ki igazi személyiségünk. Isten fel tudja fokozni a teremtmény szerető képességét és úgy egyesül vele, hogy Ö Isten marad, mi pedig a teremtményei. — A szeretet összeköt, mert nem ismer távolságot — sem térben, sem időben. — A szeretet szolgálói mindenütt ott vannak, ahol szükség van rájuk. A szeretet túléli a halált, mert a halált csak a szeretet győzi le. A szeretet létszükséglete a jóság, odaadja erejét, javait, lemond magáról egészen a halálig. Önzetlenül elfeledkezik önmagáról, hogy egészen a másikba váljon. Még sorolhatnánk a szeretet vonásait, amelyben töredékesen az Isten hasonlósága tükröződik 41
