Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)

1980 / 4. szám - KÖRKÉP - Doromby Károly: Tizenöt éve fejeződött be a 2. Vatikáni zsinat

kell tekintenünk. Azonkívül mindjárt néhány gyakorlati következtetést is hozzáfűztem: követeltem, hogy több laikus auditort kellene beengedni a zsinat üléstermébe és hogy a meghívott hallgatóság között nők is legyenek — hiszen végül is az emberiség fele nőkből áll —, és hogy szerzetesnőket és szerzetes testvéreket is hívjanak meg a zsinatra. Ezek a javasolt kibővítések a későbbi ülésszakokon valósággá váltak.

— Az is igaz, hogy én javasoltam, hogy a püspökök 75 éves korukban mondjanak le tisztségükről. A fogadtatás azonban nagyon tartózkodó volt. Hát még milyen lett volna, ha 70 évet javasolok, ahogy először akartam, de azután mégsem mertem. Akárhogy történt is azonban: az alapelvet, mini olyat, a 2. Vatikáni zsinat során elfogadták, korhatárt azonban nem jelöltek meg. Csak a zsinat után szabta meg azt a pápa 75 évben.

— Mindent összegezve, ha a zsinat leglényegesebb feladatát kellene meghatároznunk, az azóta eltelt sok év után sem tudnám azt másképp megfogalmazni, mint ahogyan a zsinat kezdetén egy újságíró kérésére megtettem: Az kellene, hogy legyen a főkérdés, miként válhatnának a pusztán névleges keresztények ismét tevékeny keresztényekké? Mikor annak idején az akkori milániói érsek, Montini, előszót írt „Egyház és misszió” című könyvemhez, amely 1958-ban jelent meg, már akkor megállapította, hogy az egyház dinamikus korszakba lépett. A fő gondom akkoriban az volt, hogy miként lehetne az egyház fiait és leányait mozgósítani, a veszteségeket bepótolni és az egyház elcsatangolt bárányait visszatéríteni. A könyv a jövőt tartotta szem előtt, és kísérletet tett arra, hogy általános szempontból kiindulva kezdeményezze az egyház megújulását. Nem kellett a 2. Vatikáni zsinatra várnom, hogy síkra szálljak az egyházon belüli közös felelősség gondolata mellett. A magam egyházmegyéjében ezt mindenképpen megvalósítottam volna.

A zsinat témáján túl, de még szorosan ahhoz kapcsolódva néhány nagyon időszerű és az egyházat közvetlenül érintő kérdést tett fel a tudósító Suenens bíborosnak. így az egyház és a harmadik világ viszonyára, a nőknek az egyházban elfoglalt helyzetére és a mostani pápa pontifikátusára vonatkozóan. A zsinat utáni időknek ugyanis fontos eseménye volt az 1974. évi Püspöki Szinódus, a nők helyzetét illetően pedig már évek óta folyik vita a teológusok körében. Suenens bíboros a következőképpen ítéli meg ezeket a kérdéseket:

— A világesemények, függetlenül az egyházon belüli fejlődéstől, megmutatták, hogy a késői hetvenes években az egyházi változások súlypontja egyre inkább Afrika és Ázsia irányába tolódott el. Ez a fejlődés már magában véve is a gazdagodás új lehetőségeit hozza magával a mi területünkön, amikor is arra a gazdagodásra gondolok, ami e kontinensek kultúrájából származik. Ebben az összefüggésben magától értetődő jelenség a fiatal egyházak felnőtté válása, ami politikai kérdésekkel is összefügg. Világviszonylatban tekintve, az egyház számára új lehetőséget jelent ez a gazdagodás, a kereszténység egyetemességének megvalósítására. A saját keresztény életformák kifejlesztése azonban hatalmas teológiai problémák elé állítja az ázsiai és afrikai keresztényeket, és e problémák megfelelő megoldását csak nagy formátumú teológusok találhatják meg. Ettől jelenleg még nagyon távol vagyunk. De már útban vagyunk ebben az irányban. A vállalkozás sikere nagymértékben függ majd a helyi püspöki karoktól. Olykor aggódnunk kell amiatt, hogy e püspökök közül sokakat túlságosan nyugati módra képeztek ki; sok afrikai és ázsiai püspök még Európában, sőt Rómában végezte teológiai tanulmányait. Bárhogy is legyen azonban, ennek a harmadik világnak mindenképpen ütött az órája.

— Ha pedig az evangelizáció társadalmi vonatkozásai után érdeklődnének, emlékeztetni szeretnék arra, hogy mindenkor a vallásos apostolság előbbrevalóságára helyeztem nyomatékosan a hangsúlyt. Régebben is védelmeztem ezt az álláspontot és emellett maradtam. Ami ebből az apostoli munkából a társadalmat érinti, az meggyőződésem szerint csak később következik majd be. Mindenkinek a saját életkörülményeiből kiindulva kell majd fölismernie, milyen jellegűek ezek a konzekvenciák. A magam részéről valóban nem hangsúlyoztam ezt, hanem másoknak engedtem át. Nem mindenki tehet meg mindent. Emiatt azonban még nincs ellentét a két feladat között. Ügy értem, hogy mindenkor megmaradtam az „Egyház és misszió” című könyvem által kijelölt irányvonalon. Az a könyv, amit éppen mostanában Helder Camaraval együtt írtam és jelentettem meg, csatlakozik hozzá. Ez a karizmatikus mozgalom és a társadalmi elkötelezettség közötti kapcsolattal foglalkozik. Szerintem ebben a könyvben megtalálható a mai status quaestionis, teljes figyelemmel a keresztény elkötelezettség szociális vonatkozásai iránt. 1958 óta változatlanul fő gondom: hogyan tehetünk valóban eleget az evangélium továbbadására vonatkozó kötelességünknek.

— Ugyanígy küzdöttem egész egyházi pályafutásom során a nő szerepének fölértékelése érdekében az egyházban. Néhány héttel a 2. Vatikáni zsinat megnyitása előtt készült el az a könyvem, amelyben a szerzetesnők apostolságának az egyházban és a világbn való jobb kibontkoztatása mellett emeltem szót. Ugyanígy szót emeltem nők kinevezése mellett fontos egyházi feladatok elvégzésére, így például a Római Kúriában végzendő szolgálatra. Egy neves asszonyt, Lady Jacksont (Barbara Ward) a Püspöki Szinóduson is szóhoz juttat241