Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)

1980 / 4. szám - KÖRKÉP - Doromby Károly: Tizenöt éve fejeződött be a 2. Vatikáni zsinat

leges alapterv előkészítésére. A régi egyház egyik kijelentéséből kiindulva az első papír az „idem nolle”-vel foglalkozott, tehát azokkal a dolgokkal, amelyeket egyöntetű vélemény szerint a zsinaton nem kell megtárgyalni, míg a másik papírra az „idem velle" került, tehát kísérlet arra, hogy megmondják, minek kell lennie a zsinatnak.

Arra a kérdésre, hogy ezek a fáradozásai felismerhetően kifejezésre jutottak-e a pápa megnyilatkozásaiban, Suenens bíboros azt válaszolta, hogy az első negatív papír nyomai felfedezhetők XXIII. János pápa 1962. október 11-én elhangzott megnyitó beszédében; a második pozitív papír már egyértelműen kimutathatóan egyike azoknak a forrásoknak, amelyekből 1962 szeptemberében az a pápai beszéd készült, amelyben Rómában első ízben került nyilvánosan megkülönböztetésre az „ad intra" és az „ad extra”. Ebben az utóbbi papírosban, ahol általános munkatervet terjesztett a pápa elé, használta ezt a két kategóriát.

— Talán emlékeznek még rá — mondja Suenens bíboros —, hogy a zsinat megnyitása után nagyfokú bizonytalanság uralkodott, hogy mi lenne a legmegfelelőbb irány, amelybe a zsinatnak a maga egészében el kellene indulnia. Amikor erről a pápával beszéltem, igyekezett megnyugtatni: „Nem felejtettem el a tervezetét, készen áll az íróasztalomban, a pápának azonban előbb meg kell hallgatnia a zsinatot, mielőtt bekapcsolódhat.” Ezzel egyidejűleg azt tanácsolta nekem XXIII. János, hogy a tervezetet egyelőre ne beszéljem meg más bíborosokkal, hogy az nagyobb tekintéllyel, és nem mint egyetlen személy véleménye legyen előadható. A bíboros államtitkár közvetítésével azonban XXIII. János pápa jelt adott nekem, hogy Döpfner, Montini, Siri és Liénart bíborosokkal vegyem fel a kapcsolatot. Erre az előkészítő összejövetelre november közepén, a belga Kollégiumban, a Via del Quirinale-n került sor; itt nagyobb megerőltetés nélkül általános megegyezést sikerült elérni az alapterv tekintetében, amelynek irányvonalai szerint azután a megtárgyalandó témaköröket a legalkalmasabban rendszerezni lehetne. Eközben a sémák tartalmával természetesen nem foglalkoztunk.

Ugyanez év december 4-én került sor Suenens első és nagy visszhangot kiváltó felszólalására a zsinaton. Ennek történetét így mondja el:

— November végén bizonyos tekintetben előre nem látott esemény történt, amikor híre ment, hogy a pápa súlyos beteg és talán még az életéért is aggódni kell. A beszédem elhangzását megelőző napon levelet küldtem a pápának, amelyben együttérzésünknek adtam kifejezést és egy üzenetet mellékeltem Msgr. Lovis Capovilla-nak, a pápa titkárának címezve, akinek információ céljából beszédem szövegét is elküldtem. A következő nap meglepő meghívást kaptam: Még a zsinat ülésének megnyitása előtt Angelo dell’Acqua érsek, az államtitkárság akkori substitutusa visszaadta beszédem szövegét a pápa kezétől származó megjegyzésekkel és több szövegjavítással. Ettől felbátorítva tartottam meg december 4-i úgynevezett programbeszédemet. Javaslataimat olyan erős taps fogadta, hogy azt csak helyeslésként lehetett felfogni. Egy nappal azután Móri- tini bíboros emelkedett szólásra és támogatta javaslataimat, majd egy további nappal később Lercaro bíboros ugyanilyen értelemben beszélt. Ez a támogatás, amely előzőleg nem volt megbeszélve, jelentős bátorításul szolgált a megkezdett út folytatására.

Nagyon érdekes, amit Suenens bíboros arról mond el, hogy miként történt a zsinat négy moderátorának kinevezése. Erre már VI. Pál pápa megválasztása után került sor. Amikor 1963 júniusában Suenens első ízben tett látogatást az új pápánál, az kifejezésre juttatta azt az óhaját, hogy a zsinatnak másfajta, szilárdabb vezetést szeretne biztosítani. „Azt szeretném — mondta VI. Pál pápa —, hogy ön .legátusi’ megbízatással vegye át a zsinat vezetését, esetleg Agagianian bíborossal együtt; ha egy harmadikra is szükség lenne, Döpfner bíborost nevezném ki." A kúria részéről azonban az az ellenvetés hangzott el, hogy a „legátusi” megbízatás csak Rómán kívül gyakorolható és ezért aztán úgy határoztak, hogy a „moderátor" megjelölést használják. Eleinte úgy gondolták, hogy ennek a megbízatásnak saját statútumot is ki kell dolgozni és ezt többször kérték is az érintettek, de erre a szabályozásra végül is nem került ser. Suenens bíboros mindenesetre megjegyzi, hogy amikor Lercaro bíboros bolognai érseket a második ülésszak előestéjén szintén moderátornak nevezték ki, ez minden bizonnyal nem volt az olasz püspöki kar iránti udvarias gesztusnak tekinthető. A bolognai érsek túlságosan haladó férfiú volt ahhoz, semhogy az akkori püspöki kar reprezentánsának lehetett volna tekinteni.

Suenens bíboros még a zsinat alatt, majd nem sokkal a zsinat után külföldi szolgálatokat is teljesített. Még 1963 májusában XXIII. János pápa megbízásából arra kérte fel az államtitkárság, hogy New Yorkban hivatalosan nyújtsa át az Egyesült Nemzetek Szervezetének az akkor megjelent „Pacem in terris" kezdetű enciklikát. Az ENSZ székhelyén akkor külön fogadást is rendeztek a tiszteletére, amelyen az enciklikával kapcsolatos kérdésekre válaszolt az ENSZ-delegátusoknak. 1966-ban Msgr. Benelli lett a Va239